Az út hazafele hosszabban telt, mint ahogy azt vártam. Talán a fáradtságból eredő csend miatt a kocsiban, vagy mert beragadtunk az esti csúcsforgalomba, de az itt töltött idő, szinte már örökkévalóságnak tűnt.
A mai bevásárlókörút során beszerzett cuccok teljesen kisajátították maguknak a hátsóülést. Utasokat ha akarnánk se tudnánk felvenni...
Hogy teljen az idő, - vagyis hogy úgy tűnjön, hogy telik az idő, - mint mindig, most is jó hangosan szólt a rádió, ráhangolódva a hangos ritmusokra figyeltük az egyre sötétedő város fényeit.
- Ah, ez a kedvenc számom! - szólalt meg hirtelen a barátnőm és még feljebb tekerte a hangerőt. Ezúttal Karmin Brokenhearja lepte el az autót.
- Ezt én is nagyon szeretem.
Percekig álltunk még egy helyben és dúdoltuk a dalokat. Remek érzés volt érzékelni, hogy az előttünk felsorakozó autók végre megindultak és egy picit én is rányomhattam a lábam a gázra, de szinte tudtam, hogy mi már nem jutunk át a zöld lámpán.
Egy nemrég nyílt kávézó mellett álltunk meg. A teraszától egyetlen egy sáv választott el, ahol egy kisteherautó várt arra, amire mi is. Szinte reflex szerűen pillantottam a kávézó bejárata felé és a szemem egy ismerős arcon akadt meg. Freddie ült az egyik asztalnál. Látszólag nem volt egyedül, de a kisteherautó hátsófele kitakarta előlünk a társaságát.
- Nézd! Ott van Freddie! - mondtam Lanank, de egyből meg is bántam. Ugyan is a kisteherautó zöldet kapott és, mintha előre meg lett volna írva, ahogy a barátnőm a párja felé nézett, abban a pillanatban Freddie odahajolt a mellette ülő lányhoz és megcsókolta. Az kocsiban hirtelen megfagyott a levegő. Egyikőnk sem találta a szavakat, már ha erre lett volna is jó szó. Az autók türelmetlen dudálása zökkentett vissza a valóságba. Amilyen gyorsan csak tudtam gázt adtam és elhajtottam onnan.
A maradék út talán még csöndesebben és feszültebben telt. Lana egész végig egyetlen szót sem szólt, bár meg tudom érteni. Egyszerűen csak ült a helyén és a kezét bámulta, játszott a karkötője masnijával. Néha kinézett a sötét mezőkre, amelyek mellett elhaladtunk, és az ablaküvegen visszasejlő tükörképén láttam, hogy könnyes a szeme.
Amint leállítottam a garázsban a motort, Lana szó nélkül kipattant az autóból, becsapta maga mögött az ajtót, majd beviharzott a házba. Ekkor már nem bírt a könnyeivel. Semmivel nem törődve, amilyen gyorsan csak tudtam, követni kezdtem őt, de az ajtónál Johnba botlottam.
- Ah, megijesztettél!
- Ne haragudj! - puszilt meg. - Lananak mi baja van?
- Éppen az előbb nézte végig, ahogy megcsalják. - mondtam idegesen.
- Nem mondod! - kerekedtek el a szemei.
- De, sajnos ez történt. Én is láttam. Effy?
- Fent alszik. Mindent elintéztem, megetettem, megfürdettem és most alszik szépen! - mondta büszkén. - Itthon minden zökkenő mentesen ment.
- Ügyes vagy! - öleltem meg. - Mennyit volt itt anyukád?
- Hát... Körülbelül fél órája ment el. - vallotta be.
Abszolút nem volt jó kedvem, de Johnnak most is sikerült megnevettetnie.
- Én most felmegyek Lanához. Megleszel?
- Persze, menj csak! De, ha túlságosan elázna a vállad szólj bátran!
- Feltétlen! - mondta, majd kibújtam az öleléséből.
Elsőnek beszaladtam a konyhába és a fagyóból kikaptam egy nagy doboz fagyit, majd magamhoz vettem két kanalat. Gondoltam, hátha jól jön. Már épp rohantam volna az emeletre, mikor John megállított és a kezembe nyomott egy doboz 100-as zsepit.
- Jó ötlet! - mondtam, de már szaladtam is fel a lépcsőn.
Lana szobája előtt megtorpantam és halkan bekopogtam az ajtón. Nem hallottam semmi választ, tehát belestem. Majd megszakadt a szívem, mikor megláttam a barátnőmet a párnáiba temetkezve zokogni.
- Bejöhetek? - kérdeztem halkan. Most sem kaptam választ, ezért fogtam magam, lepakoltam mindent az éjjeli szekrényére és mellébújtam.
- Most mondd meg, mit tettem, amiért ezt érdemlem? Miért nem voltam elég neki? - sírta.- Ő cseszte el! Így meg sem érdemel téged!
- Teljesen félreismertem.
- Mint mindannyian. - vigasztaltam.
- Olyan szép volt vele ez a félév. És most kiderül, hogy lehet az egész csupán hazugság volt! Csak miatta vagyok még mindig itt. Feladtam érte mindent LA-ben.
- Egy pasi sem ér ennyit szívem!
- Tudom. De komolyan azt hittem, hogy ő az igazi. Annyira egy hullámhosszon voltunk, már az elejétől fogva. Talán ő volt az első pasi, akit tényleg, tiszta szívemből szerettem és azt hittem, ő is így érez.
Nagyon sajnáltam, hogy ez történt vele. Szerintem még sosem láttam Lanat ilyen sebezhetőnek és ennyire összetörve. Közülünk mindig ő volt a legerősebb, akiről minden lepergett, de most teljesen összezuhant. Körülbelül 2 órába telt, mire odáig jutottunk, hogy sikerült lenyugtatnom és a sírás miatt annyira kimerült, hogy szinte rögtön el is aludt.
Én is rettentően elfáradtam és alig vártam, hogy bebújjak John mellé az ágyba, de ennek még várnia kellett, hiszen, abban a pillanatban, hogy behúztam magam mögött Lana ajtaját, hallottam, ahogy a szomszéd szobában Effy felsír. Hozzá vezetett az első utam. Miután mindent elintéztem vele, és már próbáltam visszaaltatni, John megjelent a küszöbön a rezgő telefonommal a kezében.
- Becky keres! - mondta álmosan.
- Felvennéd? - kértem. És már emelte is a füléhez.
- Sarah most nem tud a telefonhoz jönni, de mondd miújság! - szólt bele. Úgy vette fel, mintha tök természetes lenne, hajnali 3-kor pletykálkodni. Ezen el is mosolyogtam magam, de mikor megláttam a rémületet tükröző arckifejezését egyből leszáradt a helyéről.
- Becky! Semmit nem értek! Miért sírsz? Mi történt? - kérdezte egyre idegesebben.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Türelmetlenül vártam, hogy mondjon már valamit, valamint füleltem, hátha megértek valamit Becky kétségbeesett hadarásából, de semmi. John arca hirtelen még sápadtabb lett, szemei kikerekedtek és könnyel teltek meg, majd a telefon, amit eddig szorosan a fülénél tartott hangosan csattant a parkettán....
Következő rész 4 komi után! :)
