18. rész Egy forró éjszaka

Lehalkítottam a zenét, majd az ajtóhoz rohantam. Ki keres engem este 9-kor? Bár  volt pár sejtésem. Mély levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót.  Ha lottóznék, most telitalálatom lenne, az  biztos, hiszen Ő állt ott előttem teljes egészében. Egyik kezével az ajtófélfát támasztotta, másikkal pedig egy doboz csokit tartott. A kedvencemet.   Fekete szűk nadrágot viselt, fehér inggel és fekete nyakkendővel. Nem értettem hogy nem sűl meg... Én a kis mini, rózsaszín shortomban  és fehér trikómban, ráadásul mezit láb, alul öltözöttnek éreztem magam vele szemben.
 - Ráér ma este, hölgyem? - kérdezte idióta akcentussal. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam.
 - Most már nem! - mondtam, majd megragadtam a nyakkendőjét és magamhoz húztam. Hosszú csókkal köszöntöttük egymást.
 - És, mi a program ma estére? -kérdeztem, mikor elengedtem.
 - Majd ami jön.. Nem készültem bulinaplóval... - mondta gúnyosan.
Bementem a konyhába, ő meg jött utánam. Elővettem egy nagydoboz fagyit két kiskanalat, majd felültem a konyhapultra.
 - Fagyit? - kérdeztem.
 - Nem köszi.
Az előttem lévő asztalnak dőlt,  így pont egymással szemben voltunk. Szóba jött néhány dolog. Például, hogy szombaton elkezdődik a nyári német turnéjuk és körül belül 2 hétig nem lesznek itthon. Ami a legjobb, hogy most szerda van, szóval ki kell használni minden pillanatot amit kettesben tölthetünk. De persze nem sajátíthatom ki. Kiült arcomra a csalódottság. John nyilván észrevette, odajött hozzám és átkarolt.  
 Puha ajkai a nyakamat kezdték csókolgatni. Karjaiba vett és anélkül, hogy abbahagyta volna a csókolgatást felvitt a szobámba.  Az ágyra zuhanva azonnal a nyakkendője után nyúltam. Amint sikerült kibogozni, lehajítottam a földre.  Láttam, hogy elkezdte letolni magáról a cipőt, én pedig a az inge gombjaival matattam. Ekkor kezei hirtelen leállították az enyéimet.
 - Biztosan szeretnéd? - kérdezte.  Emlékeztetett az első alkalmunkra. Nem válaszoltam, csak mohón csókolni kezdtem.  Kezeivel a felsőm alá nyúlt, majd kibújtatott belőle. Míg ezt csinálta  már már készenlétre álló férfiassága combomnak feszült. Még így nadrágon keresztül is tisztán éreztem, hogy mivel lesz dolgom. Mondjuk már ismerem. Szenvedélyesen csókolgatta a nyakamat, vállamat és haladt egyre lejjebb. Végül a hasamnál megállt. Két kezével megragadta a shortomat, vele együtt a fehérneműm vékony pántját is, majd hasamat puszilgatva levetette rólam. Meztelenül feküdtem előtte. Általában nagyon szégyenlős vagyok, de előtte ennek pici nyomát sem éreztem. Teljes mértékben megbíztam Johnban. Végre elkezdett babrálni a nadrágjával. A supermanes boxeralsó volt rajta, amit imádok. Mielőtt a földre dobta volna a nadrágját  zsebéből kiszedett egy csomag óvszert és felhúzta. Aztán visszabújt hozzám. Forró csókjával elidőzött a számon, majd egyé váltunk odalent is. Csodás érzés fogott el. Rég nem éreztem már. Eleinte lassabban, majd  egyre gyorsabban mozgott.  A függönyön áttörő holdfény megcsillant bársonyos, izzadt bőrén. Kapkodva vettem a levegőt, megragadtam az ágyam támláját és eljött az a pont, mikor élvezhettem a kielégülés gyönyörét. Nemsokkal később John is utolért, a mellettem lévő párnát szorongatva halk nyögéseket hallatott.  Majd leborult mellém és szorosan átölelt.
 - Szeretlek! - súgta a fülembe.  
 - Én is! - motyogtam.
Az éjszaka forrósága ellenére, egymás karjaiban nyomott el minket az álom.

17. rész Egy kis szabadság

 - Megjöttem! -kiabáltam
 - A nappaliban vagyunk! - jött a válasz aputól. Lepakoltam, az előszobába és elindultam a hang irányában. Már fel voltam készülve a letolásra, lassan 20 éves leszek, de itthon még mindig csak 15...  Elmúltak már azok az idők, csak a szüleim erről nem tudnak...    Mikor beértem a nappaliba 3 szempár szegeződött rám. Leültem az üresen hagyott fotelba és vártam az ítéletet, de nem jött.  Kezdett beállni a kínos csend, és mikor épp úgy döntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni apa közbeszólt.:
 - Épp azt beszéltük, hogy hova menjünk  nyaralni. Olaszországra gondoltunk. Ahova tavaly mentünk. Kérdés, hogy szeretnél-e velünk jönni, vagy itthon maradsz?
A hír hallatán igazán meglepődtem. Azt kihagyta, hogy tavaly előtt is ott voltunk. De már akkor se nagyon éreztem  jól magam. Persze, nagyon örültem, hogy ott lehettem, mert gyönyörű hely, de ha idén választhatok most inkább itthon maradok.
 - És mikor indultok? - kérdeztem, azt hiszem egyértelmű választ adva ezzel.
 - A jövő hétre tervezzük. De biztos, hogy itthon akarsz maradni egyedül? - kérdezte apa. Nem mintha, olyan sokat kellene majd egyedül lennem, valamivel csal elfoglalnám magam.
 - Biztos! Mennyi ideig lesztek ott?
 - Két, két és fél hétre gondoltunk. Utazással együtt durván három hét. De ha gondolod, hamarabb is jöhetünk. - vette át a szót anyu.
 - Nem, dehogy!  Nem kell. Miattam ne aggódjatok, minden rendben lesz.  - mondtam, közben felpattantam a fotelből, hogy elinduljak felfele. - Na, jó éjszakát, most megyek, mert hullafáradt vagyok.
 - Szia! - hallottam a szüleimtől egyszerre.  Felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Olyn érzés  volt most belépni a szobámba, mintha ezer éve nem jártam volna itt, pedig csak 2 napot kellett hiányolnia. Ezt még akkor sem éreztem mikor hazajöttem New Yorkból.  Ezen elmélkedve bementem a fürdőszobámba. Beálltam a zuhany alá. A forró víz teljesen ellazított. Ha a kádban fürödtem volna, biztosan bealszok.  Miután teljesen elkészültem, az álom kiszállt a szememből. Ezt annyira utálom. Beültem az ágyba és ölembe vettem a laptopomat.  Ahogy bekapcsolt a gép, be is jelentkezett skype-ra, amit csak akkor vettem észre, mikor Becky felhívott.  Mielőtt fogadtam volna, végig gondoltam, hogy mégis csak legjobb barátnők vagyunk és nem érdemes haragudnunk egymásra, pontosabban  nem érdemes haragudnom rá egy olyan ügy miatt, ami igazán nem az én dolgom. Tehát gyorsan fogadtam a hívást.  Jó volt végre beszélni vele úgy, mint régen.  Mindent elmeséltem neki, ami mostanában történt. Végül mikor már újra elálmosodtam, úgy váltunk el, mintha misem történt volna. Ennek nagyon örültem.  Lehajtottam a fejem a párnámra és amíg nem sikerült elaludni a  karláncomat nézegettem.  Erről minden szép emlék eszembe jutot. Végül elnyomott az álom, és végre úgy aludtam el, hogy minden rendben volt.

&&&&&&&&

Egy hét múlva:
 - Jó szórakozást! - öleltem meg Martint, meg anyuékat.
 - Biztos megleszel egyedül három hétig? - kérdezte anya aggódva.
 - Mondtam már, hogy igen. Tényleg nem kell aggódni miattam. Érezzétek jól magatokat. - magyaráztam.  Nem akart, de végül beletörődött, hogy én itthon maradok, bár úgysem tudott volna mit tenni ellene.
 - Jó legyél! - ölelt meg apa.
 - Rendben! Ti is!
Nagyon hosszúra nyúl már a búcsúzgodás, és a hőségben még fárasztóbb volt végighallgatni, hogy mit ne, vagy mit hogy csináljak.  Már vártam, hogy induljanak, ezért kicsit rásegítettem:
 - Na, ha most nem indultok el,lekésitek a repülőgépet. Meg a taxi óra is pörög.
Sikerrel jártam. Egy utolsó ölelés után beszálltak a kocsiba és útnak indultak.  Bementem a hűvös házba. Kint tényleg nagyon meleg volt.  A konyhába rohantam. Elővettem egy doboz fagyit, majd levágtam magam a kanapéra. Igazából a nap hátra lévő részében, nem csináltam mást, csak a kop hangerőre tekert zenére ugráltam és táncoltam. Na meg persze énekeltem. Élveztem, hogy egyedül vagyok, tudván, hogy úgysem jön senki. Nos igen. Egészen addig ebben a tudatban éltem, mígnem csengettek....

16. rész A kórházban II.

Nem akartam kinyitni a szemem, nem tudtam, hogy mire számítsak, de ekkor egy ismerős hangot hallottam.

 - Nagyon örülök, hogy az újságokból kell megtudnom, hogy a fiam kórházban van! - mondta  mérgesen Susan. Mondta? Kiabálta....
 - Anya! Hogy kerülsz ide? Később akartalak hívni. - monda Ed megrökönyödött arccal. Tudom, mert bátorkodtam kinyitni a szemem... Lehet nem volt jó ötlet így utólag..  Tovább kellett volna játszanom, hogy alszok. De már mind1 volt.
 - Az újságban olvastam. Hívtam mindkettőtöket, de egyikőtök sem vette fel a telefont. Aztán megpróbáltam Liamet. Elmondott mindent, aztán iderohantam. De  gondolom neked nem a reggeli újságokból kellett megtudnod, hogy John itt van. - nézett rám flegmán. Nem tudtam erre mit mondani.
 - Ne őt hibáztasd! - kezdte Ed. - Direkt nem szóltam nektek, hogy ne vezessetek késő éjjel idáig. Sarat viszont azért hívtam, hogy legyen itt velem valaki, aki megért.
 - Én, vagy az apád nem értünk meg?  Csak Sara? Aki mellesleg a bátyád barátnője, vagy tudom is én mije.
 - Én inkább most kimegyek,   folytassátok ezt a higgadt beszélgetést. - vágtam közbe. Felpattantam, kezembe vettem a táskám és már az ajtónál voltam, mikor John közbe szólt:
 - Sara, maradj!
 - Minek? - nem vártam meg a választ,  csak kiviharoztam. Először csak a folyosón botorkáltam, majd lementem a büfébe.  Ott kértem egy kávét, egy kis csomag rágót, meg egy croissant. De feleslegesen, mert egy falatot nem tudtam volna most lenyelni. Leültem az egyetlen üres asztalhoz. A kávémat bámultam, csak kevergettem, meg kortyolgattam. Nem tudom mennyi idő telhetett el így.  Csak az előttem lévő faliórára tudtam hagyatkozni, ami jelenleg fél 11et mutatott. Semmi kedvem nem volt visszamenni a srácokhoz. Most egy kis nyugira volt szükségem. Kezembe vettem a telefonomat. Mivel anyutól 7 nem fogadott hívásom volt, gyorsan visszahívtam, hogy minden rendben. Aztán felmentem a nettre. Teljesen belefeledkeztem  mobilomba.   Azt se nagyon vettem észre, mikor valaki leült az asztalomhoz.
 - Ezt megeszed még? - kérdezte.  A hangra megmerevedtem. Neki nem fent kéne feküdnie?!  Letettem a telefonom az asztalra, majd elé toltam a tányért.
 - Edd meg nyugodtan.   Mit keresel itt?
Volt egy olyan érzésem, hogy már nem leszünk itt sokáig. Hisz John itt ült előttem teljesen felöltözve, nem pedig odafent az ágyban, abban a  kórházi hálóingben...
 - Téged! - harapott bele a croissantba.
 - Mindig megtalálsz! - mondtam mosolyogva. Ő is elmosolyodott, majd újra komolyra vette a figurát.
 - Figyelj! Ne haragudj, anya miatt. Teljesen ki volt szegény. De nehogy megtévesszen, nagyon örültem, hogy bejöttél hozzám. Mesélte Edward, hogy amint megtudtad, egyből iderohantál. Nem kellett volna. De köszönöm.
 - Nyugi, nem haragszom. Megértem anyukádat, csak kicsit muszáj volt most egyedül lennem.
 - Rendben. Öhm lehetne egy kérésem?
 - Persze! - vágtam rá.
 - Hazavinnél? - nézett rám kérdőn.   Elég volt ennyi, hogy nevetésbe törjek ki.
 - Igen!! De a többiek?
 - Mindenkit hazaküldtem. Veled akartam lenni! - ölelt magához.
Kiértünk a parkolóba. Meglepődve tapasztaltam, hogy sem egy újságíróval, sem pedig egy rajongóval nem futottunk össze. Hosszú út várt ránk. Egy darabig beszélgettünk, majd John szépen elaludt. Olyan aranyos volt. Nehéz volt mellette csak az útra koncentrálni. Késő délutánra értünk Dublinba. Johnt kitettem náluk, hadd pihenjen, aztán egyenesen hazahajtottam. Vártam a letolást, amiért eljöttem, és csak későn jelentkeztem, de  ehelyett, most csak jó hírek fogadtak végre.   

15. Rész A kórházban

 - Sara! Azonnal ide kell jönnöd, nagy baj van! - hadarta Ed a telefonba. Alig értettem, mit mond, de megijesztett.
 - Hé, hé! Lassabban! - szóltam rá - Mi van?
Mély levegőt vett, majd mindent szépen részletezni kezdett.
 - Úristen! -kaptam a kezem a számhoz - Maradj ott,  nemsoká ott leszek. Bármi van, hívj!
 - Mégis hova mennék? - kérdezte. Kis szünetet tartott, azt hittem letette, de aztán folytatta:
 - Ja légyszi, anyuéknak ne szólj!
 - Rendben. Szia!
 - Szia
Berohantam a házba. Kapkodva nyúltam a kulcsos kosár után, a slusszkulcsomat keresve, de a nagy lendülettel az egészet lelöktem  hangosan csattant a járólapon.
 - Sara, te vagy az? - szólt anya a lépcsőről.
 - Igen
 - Mi a baj, kicsim? - jött oda hozzám.
 - Semmi..
Nem néztem fel rá, csak tovább keresgéltem a kulcsomat.
 - Látom, hogy van valami. Na, mondd el!
Még vagy ötször átnéztem a kosár tartalmát, de ami nekem kellett nem volt benne..  elegem lett.
 - John eszméletlenül fekszik egy londoni kórházban, valami szemét megtámadta. Most oda kell mennem hozzá! - miközben mondtam rám tőrt a sírás is. Anya közelebb jött és a hátamat kezdte simogatni, így próbált vigasztalni.
 - Ez borzalmas. De ilyen állapotban tudod, hogy nem vezethetsz, főleg nem egy ilyen hosszú úton...
 - De anya!! - förmedtem rá. Nem engedtem, hogy befejezze, csak kiszaladtam a garázsba. Mikor megláttam az asztalon  a kulcsokat fellélegeztem. Felkaptam őket, beszálltam az autóba és útnak indultam. Ahogy azt mindig is tenni szoktam, bekapcsoltam a rádiót. Felvettem max hangerőre, és énekeltem vele együtt a számokat.  Így sikerült egy picit elterelni a figyelmemet a történtekről. Letisztáztam magamban, hogy muszáj erősnek és higgadtnak lenne. Már csak azért is, mert fogalmam sincs, hogy Edet milyen lelkiállapotban találom. Csak az útra, na meg a zenére koncentráltam, így elég hamar eltelt az idő és a kórház parkolójában találtam magam. Megvettem a parkolójegyet és rohantam be az épületbe. Nem lepett meg, hogy rengeteg tinilány, fotós, újságíró állt a bejáratnál. Pedig már lassan éjfélt üt az óra. Szerencsére nem ismertek fel és nem jöttek oda hozzám. Nem is foglalkoztam igazából velük, csak besiettem az ajtón egyenesen a recepciós pulthoz.
 - Jó estét! - köszöntem illedelmesen, bár nem volt hozzá kedvem.. - Megtudná mondani, hogy John Grimes melyik szobában van?
 - Ön egy hozzátartozója? - kérdezte flegmán.
 - Igen, a barátnője vagyok.
 - Kisasszony, látja mennyien állnak ott kint? Ön szerint, hányan jöttek már ide, ugyan ezzel a szöveggel? Sajnálom, de nem mondhatom meg.
 - De hinnie kell nekem, nem olvasott mostanában újságot?!
 - Sajnálom, megkértek, hogy senkinek ne adjak ki semmit információt John Grimes-ról, és amúgy sem lehetne.  Kérem távozzon, vagy jöjjön vissza valakivel, aki tudja bizonyítani.
Azt hittem ott köpöm képen. mondhattam volna bármit, veszett az ügy... Mérgemben ott hagytam a nőt. Előhalásztam a telefonom a zsebemből, és Edwardöt kezdtem hívni.
 - Hol vagy? Minden oké? - szólt bele hirtelen a telefonba.
 - Már itt vagyok, de a recepciós nő, nem hajlandó elárulni, hogy hol vagytok.
 - Lemegyek érted.
 - Elég, ha elmondod. Rengeteg újságíró meg rajongó van kint, nem hiányzik neked ha meglátnak. - figyelmeztettem.
 - Igaz. 2. emelet 116-os kórterem.  De kint vagyok a folyosón, megtalálsz.
 - Oké, köszi.
Elindultam a lift felé.  A recepciós nő csak lesett, de nem foglalkoztam vele se. Csak az volt a lényeg, hogy végre itt lehetek John mellett. Amint felértem  Edet kezdtem keresni. Meg is láttam, nem olyan messze tőlem ült egy kis kék széken.  Előrehajolva, arcát a kezébe temetve. Nem nézett fel, mikor odaértem mellé.
 - Van valami újság? -kérdeztem
Hirtelen felkapta a fejét és felpattant.
 - Mikor beértünk a sebeit ellátták, elvileg jól van, de éjszakára altatásban tartják.
 - Értem. Bemehetünk hozzá?
 - Most bent van nála megint a doki, egy utolsó vizsgálatra. Meg is lepődtem, hogy ilyenkor. De ha végeztek, akkor mehetünk.
 - Rendben. De a lényeg, hogy jól van.  Ketten vagyunk, ugye?
 - Igen. Liam elhozott pár cuccot,  aztán visszament a hotelba. Már elvileg nincs látogatás, és nem lehetnénk bent, de most elnézem a kivételezést.. - kacsintott.
Szerencsére nem sokat kellett várni, mire kijött a doki és a nővérke. Edward odament a dokihoz, én meg addig bementem a kórterembe. A nővérke, mintha utánam szólt volna, de nagyon nem érdekelt. Egyenesen John ágyához mentem és csak az arcát fürkésztem. Gyönyörű arcát elcsúfították néhány helyen az ütések okozta lila foltok. Rossz volt így ránézni, de nem tudtam róla levenni a tekintetem. Arcomon végiggördült egy kósza könnycsepp, de ahogy Edward benyitott rögtön letöröltem.
 - Jó hír! - jött oda hozzám . A nagy mosoly az arcáról kicsit lelohadt, ahogy meglátta testvérét, de erőt vett magán és folytatta:
 - Az orvos azt mondta, hogyha holnap is minden rendben, akár már délután hazavihetjük Johnt.
 - De jó! Örülök neki. Szerintem ő is szívesebben fekszik otthon, mint itt.
 - Mert majd szerinted nyugton fog feküdni, egész nap...  - kacagott.
 - Jól van, igaz. De akkor is, csak jobb otthon.
Leültem a kis heverőre, ami a szoba másik felében volt. Nem tudtam mit csinálni,  így ölembe vettem a táskámat és szétnéztem benne. Zsebkendő, napszemüveg,  rágós papír, parfüm.. Tipikus női táska, amiben minden megtalálható... Most valami olyat kerestem, amivel elfoglalhatom magam. A mainapról találtam egy állatkertes szórólapot, azt olvasgattam. Ed belefeledkezett a telefonjába, remek társaság...  Nem sokkal később az egyre elnehezedő szemhéjaimmal  küszködtem, de végül vesztettem.  Nem tudom mennyit aludhattam, de motyogásra lettem figyelmes félálomban.
 - És mégis mi történt? - kérdezte suttogva Edward.
 - Nem tudom. - motyogta John kómás hangon. Ha csak egy picit is, de jó volt hallani végre a hangját. - Csak kimentem kiszellőztetni a fejem koncert előtt, beállt a sikátorba valami ezüst autó, nem nagyon foglalkoztam velük, csak az tűnt fel, hogy szerintem többen szálltak ki belőle, mint ahányan elfértek volna benne..  Aztán elkezdtek felém közeledni, a földre löktek és ennyi van meg. Innentől már nem emlékszem semmire.
Hirtelen nagy csend nehezedett a szobára. Egyikőjük sem tudott mit mondani. A legrosszabb, hogy z egész lejátszódott előttem. Ahogy ellökik, rugdossák..  Áh, inkább ne menjünk bele. Már épp áttértem volna az ébredés útjára, de ekkor kiabálásra lettem figyelmes, majd a kórterem ajtaja hirtelen kicsapódott és....

14. rész. Na ne! (Edward szemszöge)

 - Indulhatunk! - pattant be mellém John a kocsiba.
 - Rendben, akkor indulás! - szólt hátra Liam. Ma ő fog vezetni. Anya még az ajtóban állt és integetett nekünk. Mi az ablakra tapadva intettünk vissza. Pont, mint mikor osztálykirándulásra mennénk. Csak osztály nélkül. Már 20 évesek vagyunk, de mindig megkapjuk, hogy vigyázzunk egymásra,  és bármi van telefonáljunk.
 - És, mi a program mára? - kérdeztem.  Bármennyire is fura, nem tudjuk mindig előre, hogy mikor,hol, mit csinálunk...  Ez most sem volt másképp, csak annyit tudtunk, hogy Londonban töltjük a mai napot.
 - Tessék! - dobott hátra egy kis füzetet.
 - Na nézzük! 10-kor interjú a PoP Teenage-nél. 2-kor Ugyan csak interjó a Star magazinnál. 6-kor, Aréna és egy jó kis koncert..   - olvasta fel John a napirendet.
 - Na ez király! - ujjongtam. Végre van egy csomó szabadidőnk is 2 teendő között.
 - Tényleg, Ed! Mit akart tegnap Becky? - kérdezte hirtelen John.
 - Gyors témaváltás!!  - szólt hátra Liam. Ezen csak nevettünk.  Én legfőképp azért, mert végre tudok. A tegnapi nap valahogy mindent megváltoztatott,és újra a régi minden.
 - Azt akarta, hogy kezdjük újra. De megmondtam neki, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Ha igazán erős lett volna a kapcsolatunk, akkor nem szakad meg a történtek miatt. Ugyan azon mentetek át ti is Saraval, mégis kibírtátok.
John arcát figyeltem. Csak bámult maga elé. Nem tudtam eldönteni, hogy csak elbambult, vagy valamin mélyen elgondolkodott.
 - Jól tetted! Jelenleg a karrieretekre kell figyelnetek. Nem értek rá csajozni. Már csak azt várom, hogy neked John, mikor lesz vége a kapcsolatodnak Saraval! - John hirtelen felkapta a fejét, de Liam csak folytatta. - Lehet, hogy amit most mondtam nem tetszik, de ez az igazság. Csak tönkre teszitek a karriereteket.  Inkább ne kockáztassatok!
 - Már voltam olyan hülye, hogy minden sokkal fontosabb volt Saranál. De most nem fogom hagyni, hogy ez legyen a vége!
 - Pedig ez lesz! - ezt már hangosabban kaptuk meg előröl.
Csak némán hallgattam a történéseket. Nekem sem tetszett az, amit Liam mondott, de valljuk be, van benne igazság.  Én sem szeretném, hogy az amit felépítettünk összedőlne, de azt se, hogy John boldogtalan legyen.  Így inkább nem szóltam, csak figyeltem.   Figyeltem, ahogy John egyre dühösebb lett Liamre, és a fejében szerintem épp elküldte melegebb éghajlatra.
 - Megkérlek valamire! - kezdte John.- Maradj ki a magánéletemből! Nem épp rád tartozik!
 - Rendben, kimaradok. De ne feledd, én szóltam előre!
Remek. Az autóban szinte tapintani lehetett a feszültséget. Jól kezdődik a nap..  Hiába próbáltam poénkodni, dumálni, nem hatott meg senkit. Még az idegesítő énemet is elővettem, de "Hagyd abba Edward!" na meg  "Fejezd be Ed!"  hozzászólásokon kívül semmi. Végül meguntam. Fogtam a telefonom meg a fülesem, és zenét kezdtem hallgatni.

-Edward! Ébresztő! Itt vagyunk! - rázogatott John. Hirtelen azt sem tudtam ki vagyok...
- Hol itt? - értetlenkedtem.
- Londonban. Már a hotelnél. Gyere, most vesszük ki a szobákat.
Körülnéztem, majd kiszálltam a kocsiból.  Ahogy elnéztem nem volt senki a hotel előtt. Tehát nem tudták, hogy hova jövünk. John már kiszedett mindent a csomagtartóból, így csak fogtam a bőröndömet és bementem a forgóajtón.

Később:

 - Edward, készen vagy már? Azonnal kezdődik a koncert.  - mondta John, mikor  végzett a hajával. Már az öltözőnkben voltunk, és azt csináltam amit itt szokás, öltöztem.
 - Még van egy csomó időnk. John nyugi!! Nem a királynőnek adunk koncertet..
 - Jól van, csak  még mindig az jár a fejemben, amit Liam mondott reggel. Nem  akarom, hogy így legyen..
 - Nem is kell így lennie.
 - Jó mind1, hagyjuk most ezt. Mindjárt jövök. - majd kiviharzott az ajtón.
Körül belül 10 perc telhetett el. Én teljesen elkészültem, de John még sehol. Hirtelen rossz érzés fogott el. Nagyon nem foglalkoztam vele, inkább leültem, ölembe vettem a laptopot, és böngészni kezdtem a Twittert. Már megszoktam, hogy rengeteg az értesítőnk, de most különösen sok volt.  Újabb 10 perc telt el, ahogy olvasgattam a twitteket. De John még mindig sehol.
 - 5 perc Jedward!!! -szólt a hangosbemondó.  Nem tudtam elképzelni, hogy hova mehetett John.  De már egy helyben sem tudtam ülni... Kikapcsoltam a gépet, és a keresésére indultam. Mindenhova benéztem, ahol csak lehetett. A wc-ben is, a büfében,  az összes öltözőben. Végül a folyosó végén találtam egy ajtót, ami az aréna melletti sikátorba vezetett.  Kinéztem rajta. Először nem láttam senkit, majd mikor a sikátor másik felébe néztem:
 - Na ne! John! - rohantam oda hozzá. A földön feküdt,  véres arccal, összerugdosva, eszméletlenül. Előkaptam a zsebemből a telefont és a mentőket kezdtem hívni.  Megadtam a pontos címet, majd letettem. Egyik kezemmel a kezét szorongattam, másikkal meg  Liamet hívtam.
 - Na végre, hol vagytok?? Mert az öltözőben nem, az egyszer biztos.
 - Gyere gyorsan, hátra a sikátorhoz, az aréna mögé. Siess!! Nagy baj van.. - hadartam.
Zokogásban törtem ki. Így még nem láttam a 20 év alatt Johnt.  Éreztem, hogy történt valami, de erre ne számítottam. Hirtelen kicsapódott az ajtó, amin  én is jöttem. Liam állt ott, elképedve.
 - Mi történt? - rohant oda hozzánk.
 - Nem tudom. Nem voltam itt.
 - Mentőket hívtad már?
 - Persze.
Abban a pillanatban meg is jelent a sikátor végén a mentőautó és vele együtt a nem kívánt papparazik, meg a sikítozó rajongók. Remek, pont ez hiányzott.
 - Te menj be vele, én meg megyek utánatok,  viszem a cuccotokat.
 - Rendben.
Beszálltam az autóba,  leültem a  nekem kiszabott helyre és csak szorongattam John kezét. Minden olyan gyorsan történt. Egyik percben még el sem indultunk, a másikban meg már húzták ki a számomra legfontosabb személyt a kocsiból.  Csak rohantam a mentősök után. Nem akartam elszakadni tőle, de mikor már a kórtermeknél voltunk  rám zárták az ajtót, mondván, hogy oda még nem mehetek be.  Nekidőltem a falnak, majd lecsúsztam a földre. Újra elővettem a telefonomat és tárcsázni kezdtem. Nem pont azt akinek már rég szólnom kellett volna, gondolok itt anyára. Neki majd holnap reggel szólok. Mos ne üljön kocsiba. Sarat hívtam. Igen sokára vette fel, már épp kinyomta volna, de aztán:
 - Sara! Azonnal ide kell jönnöd, nagy baj van! - hadartam
 - Hé, Hé! Lassabban! Mi van??
Mély levegőt vettem, hogy kicsit lenyugodjak. majd mindent elmondtam neki.
 - Úristen! -kezdte elfojtott hangon. - Maradj ott, nemsoká ott leszek. Bármi van hívj!
 - Mégis, hova mennék?!  Ja légyszi, anyuéknak  ne szólj!
 - Rendben! Szia!
 - Szia...

 

13. rész Ez egy randi?

6:40

 - Haló? -vettem fel álmosan a telefont. Sokáig gondolkodtam, hogy most ez az ébresztőm, vagy valaki tényleg hív, csak mert jártam már úgy, hogy felvettem az ébresztőmet, a kijelzőt, meg valahogy nem volt kedvem megnézni... 

 - Jó reggelt szívem. - szólt bele John finom, bársonyos hangján - Csak szólni szeretnék, hogyha mára is tervezel egy ébresztőt, nem fog összejönni... 

 - Öhm, mivel most beszélünk, valahogy sejtem. - szelíden kacagni kezdett a telefonban. Imádtam hallani a nevetését. Engem is jobb kedvre derít.

 - Van benne valami.- nevetett - De nem úgy értem. Ma egész nap Londonban leszünk. Remélem nem haragszol, hogy nem hívtalak. 

 - Nem, dehogy. Most jelenleg semmihez sincs semmi kedvem. 

 - Rendben. Nekem most mennem kell, indulunk.  Szeretlek. 

 - Én is! Szia! - majd bontottuk a vonalat. Újra vízszintes helyzetben találtam magam. Arcomat a párnámba fúrtam, mert a függönyöm beengedett egy kis fényt, ami zavarta a szemem. "Szeretlek!"  Ezen kattogott az agyam. Tőle mindig, olyan más volt hallani. Olyan..  ..Áh, egyszerűen nem lehet szavakkal leírni. Gondolataimban elmerülve, úgy ahogy voltam visszaaludtam.

11:00
 - Sara,  szia! - pattant le mellém a padra Jake. Igen, Jake.  Ő volt a tegnapi ismeretlen hívóm.
 - Szia!
 - Örülök, hogy eljöttél. Ja, és bocs, hogy késtem, nem annyira ismerem még itt a járást.
 - Hát, talán megbocsájtok.. - néztem rá gúnyosan. - Amúgy meg megbeszéltük.
 - Igaz. Na, és akkor mi a program? Merre tovább? - kérdezősködött.
 - Nem tudom. Öö állatkert?
 - Benne vagyok! Ott még úgysem voltam.
 - Rendben, akkor induljunk. -álltam fel.
Az állatkert nem volt messze a parktól, ahol találkoztunk. Így az odaút csak pár perc volt, viszont a bejáratnál rengetegen álltak sorban.
 - Nem ülünk be addig ebbe a kávézóba, míg egy kicsit lemegy a sor? - kérdezte Jake.
 - De, menjünk.
A kávézó, ami inkább egy cukrászda, nagyon kis hangulatos volt. Már csak egyetlen egy szabad asztal volt bent. Hmm, mintha csak minket vártak volna. A hatalmas ablakok remek rálátást biztosítottak az állatkert kapui felé.
 - Sziasztok! Hozhatok valamit? - jött oda a pincérnő, mikor leültünk az asztalhoz.
 - Öhm, igen. Én kérek egy nagy vanília shaket elvitelre. Te mit kérsz? - fordult hozzám Jake.
 - Ugyan ez lesz nekem is.  - mondtam. Az alatt a kis idő alatt, amíg vártuk, a rendelésünket, kezdett beállni, az a fajta kínos csend. Egy egész délutánt kell még egymással eltölteni, szóval ez ellen tenni kell...
 - És, mi történt veled az elmúlt 2 hétben? - kérdeztem.
 - A  nénikém befogott. Épp felújította a házát, és én voltam az egyik munkaereje. Azért nem is kerestelek. Nem lett volna időm semmire.  De tegnap, mikor vásárolni voltam elmentem egy cipőbolt előtt és erős késztetést éreztem, hogy felhívjalak.
 - Na, ez már rajtam marad. Most már mindig én jutok eszedbe a cipőkről, mi?! - kérdeztem nevetve.
 - Remélem. De nézd csak, már alig állnak páran a kapunál, szerintem, amint kihozzák mehetünk is. - amint ezt kimondta, ott termett a hátam mögött a pincérnő, a rendelésünkkel.
 - Parancsoljatok. És a számla is itt lesz.
 - Köszönjük. - mondtuk egyszerre. Jake úriember módjára állta a fizetendőt, bár mondjuk ez volt a minimum..  Még mindig lógott a sarum árával..  :p Elindultunk kifelé. Az ajtónál, nem csak a beáramló, meleg levegő csapott meg, hanem valamiféle érzés. Nagyon rossz érzés...   Mire odaértünk az állatkert kapuihoz, mi következtünk. Amíg Jake megvette a belépőket, én szürcsölgettem az italomat,  és magamhoz vettem egy térképet. Próbáltam nem az érzésen kattogni. De hiába próbálkoztam, csak ezen járt az agyam. Hogy vajon, mi történhetett, vagy mi fog történni.
 - Mehetünk! - szólt Jake.  Rögtön a bejárat mellett, volt egy kis bazár. Nagy meglepetésemre, oda vezetett az első utunk.
 - Tudod, a nővérem imádja a hűtőmágneseket. - kezdte Jake. - Bárhová megyek, a lelkemre köti, hogy hozzak neki onnan hűtőmágnest.  Már alig fér a hűtőjére, pedig nagy van neki... - áradozott nevetve.
 - Ismerős. Egyik barátnőm is ugyan ezt csinálja. Most, ha megbocsájtasz fel kell hívnom valakit.
 - Persze, menj csak, addig válogatok.
Johnt kezdtem el hívni, de ki volt kapcsolva. Edwardöt is próbáltam, de vele se jártam szerencsével. Próbáltam nem aggódni. Biztosan van valami interjújuk, vagy valami, ahol ki kellett kapcsolni a telefont.
Mire visszamentem  Jake már kifizette a mágneseket, és az újságokat nézegette.
 - Ez a csaj, kiköpött olyan mint te. - mutatta a cikket.
 - Mert az én vagyok. - mondtam elképedve. Kikaptam a kezéből az újságot, és olvasni kezdtem. Egy régebbi cikk volt. Amiben szembesítették a rajongókat, hogy az ikrek szívét elrabolták.
 - Ők a repteres srácok, igaz? John és Edward. De, hogy jössz te a képbe?
 - Igen ők azok. És úgy kerülök a képbe, hogy én vagyok az egyik rabló. Pontosabban most már csak az egyetlen. Edward és Becky szakítottak. Vagyis, igazából fogalmam sincs, hogy mi van velük.
 - Értem. - mondta, kicsit csalódottan.
 - Na, de most menjünk valamerre, azért vagyunk itt.
A nap további része teljesen jó volt. Az összes állatot megnéztük, amit lehetett megsimogattunk, megetettünk. Beültünk egy látvány etetésre is.  Egész délután csak hülyéskedtünk.  A nap fénypontja az volt, mikor Jaket nyakon köpte egy teve. Azon igen jót nevettem. Kellett neki kigúnyolni őket... Körhintáztunk is, meg cél lövöldéztünk és kaptam egy nagyon édes plüss macit. Sikerült teljesen el terelni a figyelmem, így nem aggodalmaskodtam.  Ha a hangosbemondó nem mondja be, hogy hamarosan zárnak, mi itt maradunk éjszakára. Teljesen elvesztettük az időérzékünket. Hazafelé, csak sétáltunk. Teljesen kifáradtunk mind a ketten. Alig tudtunk már miről beszélni. De így is hamar telt az idő, mert már csak azt vettem észre, hogy a házunk előtt állunk.
 - Hát, itt vagyunk. -mondtam fáradtan.
 - Nagyon jól éreztem ma magam veled. Megismételhetnénk.
 - Benne vagyok, majd még megbeszéljük.
 - Rendben. - válaszolt mosolyogva.
Csak figyeltem az arcát, aztán elkövettem a legnagyobb hibát.: Elidőztem a szemein. Gyönyörű szeme, ismét csak belefúródtak az enyéimbe, és nem tudtam levenni róla a tekintetem. Aztán csak annyit vettem észre, hogy az arca közeledik az enyémhez. Már épp tiltakoztam volna, mikor megszólalt a telefonom, és ez őt is észhez térítette.
 - Öhn, én most megyek. - mondta zavartan. - Majd beszélünk. Szia!
 - Szia! - köszöntem utána
Rápillantottam a mobilomra.  Edward hívott. Tehát gyorsan fogadtam. Már épp beleakartam szólni, de Ed megelőzött.
 - Sara! Azonnal ide kell jönnöd, nagy baj van!