62. - Tehetetlenség

    John arca hirtelen még sápadtabb lett, szemei kikerekedtek és könnyel teltek meg, majd a telefon, amit eddig szorosan a fülénél tartott hangosan csattant a parkettán....  

 Az egész szobára az a fajta gyötrelmes csend telepedett, egyedül Effy halk nyöszörgéseit lehetett hallani, de az anyai simogatás tett róla, hogy a kislány is elcsendesedjen és az álmok felhőibe sodródjon.
Sarah ijedten állt a babaágy előtt, nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett, ami ennyire felzaklatta a párját.  Habár, valahol legmélyen érezte, de annak valószínűségére még csak gondolni sem mert.    John még mindig a küszöbön állt, nem bírt moccanni. Könnyeiben a kétségbeesés fájdalma tükröződött.
  - Nem. Ez nem lehet!  Ilyen nem történhet meg. - mondta ki a szavakat artikulálatlanul, majd hirtelen lerogyott a padlóra.  Térdeit mellkasához húzta, majd szorosan átkarolta őket.  Sarah rögtön ott termett mellette, utálta így látni szerelmét.
  - Mi történt? Mit mondott Becky?  - kérdezte aggodalmasan a lány.  Gyorsan letörölte arcáról az ijedségből eredő könnyeket, próbálta erősnek mutatni magát, hogy ha egy picit is, de Johnt tudja támogatni. Próbált türelmes lenni, hiába tudta, hogy kérdése csupán süket fülekre talált.  Látta a fiún, hogy megfogja neki mondani, de most még nem tudja. Addig is arcát figyelte, amin rengeteg érzelem futott végig abban a percben. Látta, ahogy egy pillanatra megváltozik, elsötétül, aztán vérpiros, majd újra felveszi az eredeti színét, a falfehér sápadtságot.  Lehunyta a szemét, mintha felvetett szemhéját lehúzta volna a felismerés súlya, mintha az igazság, amely végre tudatáig fénylett, olyan vakító volna, hogy nem bírja elviselni.  Küzdött belül.
Sarahnak már semmi kétsége sem volt a felől, hogy valami rossz történt, valami borzasztó dolog.  Már éppen nyúlt volna a telefonjáért, hogy visszahívja Beckyt, de ekkor John hirtelen lefejtette magáról a lány karjait, nedves arcát megtörölte és felpattant.
  - Be kell mennem hozzá a kórházba!  - motyogta maga elé, majd kiviharzott a szobából.
  - Áruld hát el, mi történt! - szólt utána, kicsit már indulatosabban.  Érte nyúlt a telefonjáért, majd John után rohant, közben anyukáját hívta, hogy segítséget kérjen.  Megkérte, hogy most azonnal jöjjön ide, mert nekik el kell menniük, de részleteket még nem mondhat, mert ő sem tud semmit. Nem hiszi, hogy megtudják várni, míg ideér, addig felkelti Lanát, hogy nézzen rá Effyre, de mivel neki is szörnyű napja volt, nem nagyon szeretné zargatni.  Ahogy letette a telefont, bement Lana szobájába, hogy vele is közöljön mindent. Mihelyt ott is végzett a saját szobájuk felé vette az irányt, de az ajtó előtt megtorpant.  Valami hatalmasat csattant, mintha levertek volna valamit, vagy épp a berendezést zúznák szét. Sarah gyorsan benyitott a szobába. Egy pillanatra elcsodálkozott a látványon, ahogy minden, ami eddig az éjjeli szekrényen pihent, abban a percben a padlón hevert. John már a nagy szekrény felé indult, hogy onnan is mindent lesöpörjön, de Sarah elkapta a karját és magához húzta. Szorosan ölelte és vigasztalta.  John zokogni kezdett a lány vállán. Már ő sem tudta magát tartani.  Szíve úgy vert, mintha menten kiugrana a helyéről.
  - Csak arra kérlek, hogy ne zárj ki! -  suttogta Sarah.
  - Edward....  - kezdte John, de elcsuklott a hangja -   A testvéremet gépek tartják életben!
Hiába valami ilyesmire számított, nem akart hinni abban, amit hallott.

A kórházban sem volt fényesebb a helyzet, bár miért is lett volna?! Becky érzelmi összeomlása nagy mennyiségű nyugtatót kívánt maga után.  A hatást követően nagyrészt ült egy kopott, műanyag széken és bámult maga elé, vagy csak járkált fel s alá a kongó folyosón.  Várt. Várt valami jó hírre, közben  próbálta kizárni a nem olyan régi emlékeket a fejéből, de nem bírta.  Újra meg újra átélte, s maga előtt látta, ahogy pár perc után visszamegy a szobába, és Edwardöt a földön látja eszméletlenül.  Már a helyszínen újra kellett éleszteni, mióta pedig bent vannak, legalább háromszor. Kibírhatatlannak érezte, olyankor még a nyugtató sem segített rajta.  Teljesen összezuhant, nem volt önmaga.
Valahányszor egy arra járó nővér hozzászólt, nem bírt felelni.  Többször hazaküldték, hogy pihenjen, meg hogy most amúgy sincs látogatási idő, de nem törődött vele.  Nem mozdult onnan, és bár egy fal elválasztotta szerelmétől,  ott volt vele.  Nem sokat ígértek az orvosok. Mindenki csak azt tudja remélni, hogy megéri a reggelt, és onnantól minden jóra fordulhat. Edwardnek van egy nagyon súlyos szív betegsége, amit nem olyan rég diagnosztizáltak nála és amiről rajta kívül csak az orvosok és Becky tudott.  Mivel a lány aggódott, jónak látta volna, ha legalább Johnnak elmondják, de Edward letudta annyival, hogy nem akarja még ezt is a testvére nyakába zúdítani. Akárhányszor azt mondták, hogy hosszú hétvégére mennek,  mindig egy újabb kezelést próbáltak ki.  Mindenki tudta, hogy az egyetlen gyógymód a műtét lett volna, de abba persze nem ment bele.  Most pedig már késő, a szervezete nem elég erős, hogy túlélje. Becky a folyosón várta a hajnalt.  Nedves arcát tenyerébe temette. A reggel feltett smink, már teljesen szétkenődött a szemén, és a fodrásznak már keze nyoma sem látszott frizuráján.  A sok sírástól teljesen kimerült, de nem bírt volna elaludni.
A kongó folyosót hirtelen ideges lépések hangja verte fel. Becky ijedtében felkapta a fejét. Attól tartott, hogy ismét történt valami Edwarddel, és az orvosok viharzanak megint felé. Ezért is, megkönnyebbülve figyelte, ahogy Sarah és John sietve befordulnak a folyosó végén.  Amint meglátták a lányt odarohantak hozzá, és egyből kérdésekkel kezdték bombázni őt. Persze ezek nagy része süket fülekre talált.  Becky mindent elmesélt, amit csak bírt. Azt, hogy minden nagyszerű volt, igazi álomba illő születésnap, amiről még csak álmodni sem mert. Minden jóval felülmúlta a tökéletességet, aztán olyan gyorsan katasztrófává vált az egész.  Magát okolta, amiért mindez megtörténhetett, amiért most itt vannak. Ha nem megy ki arra a 2 percre...
  - Erre még csak ne is merj gondolni! - vágott a szavába Sarah.  - Nem a te hibád! Nem tudhattad, hogy ez lesz!
  - Nem, ez nem igaz.  Tudtam, hogy egyszer történni fog valami ilyesmi. - mondta.
Nem bírta tovább tartani ezt a súlyt.  Itt volt az alkalom, hogy kitálaljon, hogy megmagyarázza, miért is vannak most itt, és miért kell átélniük ezt a szörnyűséget.
  - Hogy érted ezt? - kérdezte zavartan John.
  - Van valami, amit Edward még neked sem mondott el! - kezdte Becky.  Miközben beszélt, egyikőjük sem állta meg a sírást.  Elég hosszúra nyúlt a vallomás. John nem akarta elhinni, és hibásnak érezte magát, amiért nem vett észre semmit a testvérén, hogy elhanyagolta. Nem értette, mi történhetett köztük.  Eddig nem létezett olyan dolog, amit ne mondtak volna el egymásnak, és Edward pont egy ilyen fontos részletből zárja ki.


Később...
Lana szemszöge:

 Úgy tartják, hogy a fájdalmas, hosszú éjszaka után, örömteli a reggel.  Fogalmam sincs, ki találhatta ki ezt a baromságot, de az biztosan nem élt át semmi rosszat.  Vagy  biztosan én kivételnek számítok ez alól is...
 Csak az járt a fejemben, egész este ahogy Freddie és a kis csaj nyalakodnak a kávéház teraszán. Most is kiráz tőle  a hideg.   Nem vagyok biztos benne, hogy ez még mindig egy álom-e vagy csak egy kép az alvás közötti furcsa percekben, de bármi is ez, kísért engem.
Furcsa érzések kavarognak bennem. A fájdalom, a félelem és a szomorúság legbelül arra a tátongó sebre emlékeztetett, amit kiskoromban éreztem, amikor elvesztettem az anyukámat.
Most ismét elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem, de már elég idős vagyok ahhoz, hogy tegyek is valamit. Habár ötletem sincs, mit.  Annyiban biztos voltam, hogy az ágyból most rögtön fel kell kelljek, mert már nem bírok tovább feküdni.  Gyorsan felhúztam a redőnyt, és a fürdőszobába siettem.  Ott beálltam a zuhany alá, és próbáltam ellazulni. Hagytam, hogy a gondolatok szabadon kavarogjanak az agyamban, ahelyett, hogy megpróbálnám mindet szépen elraktározni.
Bölcsességre vártam.
De a bölcsesség csak nem akart jönni...
Néhány dolgot azonban jól tudok. Nem válogathatok az érzéseim között. Úgy bánj másokkal, ahogy te is szeretnéd, hogy bánjanak veled...  Az a helyzet, hogy ezek a szabályok egy fontos tényt figyelmen kívül hagynak: kőkemény és rettenetes dolgok akkor is megtörténhetnek veled, ha a legjobb oldaladat fordítod a világ felé.  És úgy hiszem, nem létezik semmilyen kézikönyv arra vonatkozólag, hogy dolgozd ezt fel. Az élet arról szól, hogy mi magunk találjuk ki a legmegfelelőbb módszert.
Ezért is kell erősnek maradnom, és nem darabokra hullani.

  Miután sikerült elkészülnöm az órámra pillantottam, ami fél hetet mutatott...  Furcsa, azt hittem, hogy már közelebb vagyunk a délhez, mint a hajnalhoz.  Gyorsan beágyaztam és összepakoltam az amúgy tiszta szobámat...  Már a szőnyegről szedtem fel egyesével a hajszálakat...
   - Mit művelek?  - álltam fel rögtön. Abban a pillanatban eszembe jutott valami.  Megragadtam a sarokban heverő utazótáskát és a szekrényből belepakoltam mindent, ami nem az enyém.  Mikor végeztem, a táskával együtt lementem a  nappaliba. 
  - Jó reggelt! - köszöntem, mikor megláttam Lorant.  Effy kikukucskált a karjai közül, mikor meghallotta a hangomat.
  - Szia Lana! Hogy érzed magad? - fordult felém.
  - Voltam már jobban is...  Tudsz valamit a többiekről? Hogy van Edward? - kérdeztem, miközben leültem az egyik fotelbe, majd leraktam magam mellé a táskát.
  - Éppen most beszéltem Sarahval. Edward nemrég felébredt, az orvosok szerint jól van, de még nagyon gyenge.
  - Értem.
  - Elutazol? - kérdezte hirtelen.  Először nem értettem miről beszél, de, mikor a táska felé biccentett leesett.
  - Jaa, nem.  Csak összeszedtem a szemetet.
  - Szeretnél róla beszélni?  - ajánlkozott.
Soha nem bírok könnyedén az érzéseimről beszélni mások előtt. Amikor mégis megteszem, úgy érzem, többet bukok a vámon, mint amennyit nyerek a réven.  A múlt éjszaka úgy éreztem, Freddievel kapcsolatban, hogy hányhatnékom van az egésztől...
  - Most inkább nem. Köszönöm.
  -  Rendben. Csak szólj, ha meggondolnád magad! - simított végig  karomon.

Alig vártam, hogy elteljen végre a délelőtt. Mihamarabb annak a patkánynak a szemébe akartam nézni, és közölni vele, hogy mindennek vége. 
Amíg Loran hazament átöltözni én maradtam vigyázni Effyre.  Legalább picit megfeledkezhettem a dolgokról.  Ha az ember belenéz ennek a kisbabának a szemébe, hirtelen minden búját, baját, ha csak egy kis időre is, de elfelejti.  Imádtam azt a másfél órát, amit vele tölthettem kettesben.

Hatalmas izgalom fogott el, mikor beléptem a kórház ajtaján.  Magabiztosan és mosolyogva haladtam előre, mígnem meg láttam őt a recepciónál. Megtorpantam. Most is éppen tette a jót egy csajnál, aztán meglátott és gyorsan eldőlt a pulttól.  Mintha nem láttam volna semmit, újra felvettem a mosolyt, és odasétáltam hozzá.  Természetesen a 2 méteres távolságot megtartva.
  - Lana. Szia!  Ezt a meglepetést, nem számítottam most rád.  - köszönt, és már jött volna a csókjáért.  Hátrébb léptem.
  - Szia szívem! Gondoltam, feldobom a napodat, ha már te is gondoskodtál róla tegnap. - gúnyolódtam.
  - Tegnap? - nézett rám kérdően. 
  - Igen, tudod abban a kis hangulatos kávézóban. Egy jó tanács a jövőre, legközelebb inkább olyan helyet válassz, ahol a jelenlegi barátnőd nem láthat meg!
  - Lana... - nyúlt érte a karomért.
  - Ne érj hozzám!  - léptem ismét hátrébb.  - Tessék, ezt neked hoztam! - vágtam le a táskát a lábai elé.
  - Lana, sajnálom! Nem tudom mi ütött belém, hogy elfogadtam Greta meghívását. Tudod, hogy téged szeretlek!
  Hát kimondta... Azt hittem, majd borzasztóan hálás leszek neki ezekért a szavakért.  Helyette azonban valamiféle fúriát indítottak el bennem, ami eddig csak növekedett és várakozott.
  - Greta, szóval neve is van a csajnak...  És a szájában mit kerestél? Gondolom nem sokáig kellett   győzködnie! El sem merem képzelni, hogy itt mit művelhetsz a nővérkékkel. Bár mondjuk éppen az előbb láttam. Már mind1 is..  Csak azért jöttem, hogy közöljem veled, most már nyugodtan enyeleghetsz bárkivel! Nem érdekel mit csinálsz! Köztünk mindennek vége! Remélem megértetted! Ja és, hogy tudjál róla, amint  Edward hazajöhet, megyek vissza Los Angelesbe!  - majd ahogy befejeztem, elindultam a büfé felé.
A hatalmas megkönnyebülésben, csupán csak egy dolgot felejtettem el, hogy merre is van Ed szobája.  De már nem akartam oda visszamenni, így egy gyors telefonnal elintéztem a dolgot. Végül 4 tejeskávéval és egy zacskó péksütivel álltam be a liftbe, mikor is:
  - Tartsák kérem a liftet!
 


 

61. rész - Rossz hírek

   Az út hazafele hosszabban telt, mint ahogy azt vártam.  Talán a fáradtságból eredő csend miatt a kocsiban, vagy mert beragadtunk az esti csúcsforgalomba, de az itt töltött idő, szinte már örökkévalóságnak tűnt.
 A mai bevásárlókörút során beszerzett cuccok teljesen kisajátították maguknak a hátsóülést. Utasokat ha akarnánk se tudnánk felvenni...
Hogy teljen az idő, - vagyis hogy úgy tűnjön, hogy telik az idő, - mint mindig, most is jó hangosan szólt a rádió, ráhangolódva a hangos ritmusokra figyeltük az egyre sötétedő város fényeit.

  - Ah, ez a kedvenc számom!  - szólalt meg hirtelen a barátnőm és még feljebb tekerte a hangerőt. Ezúttal Karmin Brokenhearja lepte el az autót.
  - Ezt én is nagyon szeretem.
Percekig álltunk még egy helyben és dúdoltuk a dalokat.  Remek érzés volt érzékelni, hogy az előttünk felsorakozó autók végre megindultak és egy picit én is rányomhattam a lábam a gázra, de szinte tudtam, hogy  mi már nem jutunk át a zöld lámpán.
Egy nemrég nyílt kávézó mellett álltunk meg.  A teraszától egyetlen egy sáv választott el, ahol egy kisteherautó várt arra, amire mi is. Szinte reflex szerűen pillantottam a kávézó bejárata felé és a szemem egy ismerős arcon akadt meg.  Freddie ült az egyik asztalnál. Látszólag nem volt egyedül, de a kisteherautó hátsófele kitakarta előlünk a társaságát. 
  - Nézd! Ott van Freddie! - mondtam Lanank, de egyből meg is bántam.  Ugyan is a kisteherautó zöldet kapott és, mintha előre meg lett volna írva, ahogy a barátnőm a párja felé nézett, abban a pillanatban Freddie odahajolt a mellette ülő lányhoz és megcsókolta. Az kocsiban hirtelen megfagyott a levegő.  Egyikőnk sem találta a szavakat, már ha erre lett volna is jó szó. Az autók türelmetlen dudálása zökkentett vissza a valóságba. Amilyen gyorsan csak tudtam gázt adtam és elhajtottam onnan.
A maradék út talán még csöndesebben és feszültebben telt.  Lana egész végig egyetlen szót sem szólt, bár meg tudom érteni. Egyszerűen csak ült a helyén és a kezét bámulta, játszott a karkötője masnijával. Néha kinézett a sötét mezőkre, amelyek mellett elhaladtunk, és az ablaküvegen visszasejlő tükörképén láttam, hogy könnyes a szeme. 
Amint leállítottam a garázsban a motort, Lana szó nélkül kipattant az autóból, becsapta maga mögött az ajtót, majd beviharzott a házba. Ekkor már nem bírt a könnyeivel.  Semmivel nem törődve, amilyen gyorsan csak tudtam, követni kezdtem őt, de az ajtónál Johnba botlottam.
  - Ah, megijesztettél!
  - Ne haragudj! - puszilt meg. - Lananak mi baja van?
  - Éppen az előbb nézte végig, ahogy megcsalják.  - mondtam idegesen.
  - Nem mondod! - kerekedtek el a szemei.
  - De, sajnos ez történt. Én is láttam.  Effy?
  - Fent alszik. Mindent elintéztem, megetettem, megfürdettem és most alszik szépen! - mondta büszkén. - Itthon minden zökkenő mentesen ment.
  - Ügyes vagy! - öleltem meg. - Mennyit volt itt anyukád?
  - Hát...  Körülbelül fél órája ment el. - vallotta be.  
Abszolút nem volt jó kedvem, de Johnnak most is sikerült megnevettetnie. 
  - Én most felmegyek Lanához.  Megleszel?
  - Persze, menj csak!  De, ha túlságosan elázna a vállad szólj bátran!
  - Feltétlen! - mondta, majd kibújtam az öleléséből.
Elsőnek beszaladtam a konyhába és a fagyóból kikaptam egy nagy doboz fagyit, majd magamhoz vettem két kanalat.  Gondoltam, hátha jól jön. Már épp rohantam volna az emeletre, mikor John megállított és a kezembe nyomott egy doboz 100-as zsepit.
  - Jó ötlet! - mondtam, de már szaladtam is fel a lépcsőn.
Lana szobája előtt megtorpantam és halkan bekopogtam az ajtón. Nem hallottam semmi választ, tehát belestem. Majd megszakadt a szívem, mikor megláttam a barátnőmet a párnáiba temetkezve zokogni.
- Bejöhetek? - kérdeztem halkan.  Most sem kaptam választ, ezért fogtam magam, lepakoltam mindent az éjjeli szekrényére és mellébújtam. 
  - Most mondd meg, mit tettem, amiért ezt érdemlem? Miért nem voltam elég neki?  - sírta.
  - Ő cseszte el! Így meg sem érdemel téged!
  - Teljesen félreismertem.
  - Mint mindannyian. - vigasztaltam.
  - Olyan szép volt vele ez a félév. És most kiderül, hogy lehet az egész csupán hazugság volt! Csak  miatta vagyok még mindig itt. Feladtam érte mindent LA-ben.
  - Egy pasi sem ér ennyit szívem!  
  - Tudom. De komolyan azt hittem, hogy ő az igazi.  Annyira egy hullámhosszon voltunk, már az elejétől fogva. Talán ő volt az első pasi, akit tényleg, tiszta szívemből szerettem és azt hittem, ő is így érez.   
Nagyon sajnáltam, hogy ez történt vele. Szerintem még sosem láttam Lanat ilyen sebezhetőnek és ennyire összetörve. Közülünk mindig ő volt a legerősebb, akiről minden lepergett, de most teljesen összezuhant.  Körülbelül 2 órába telt, mire odáig jutottunk, hogy sikerült lenyugtatnom és a sírás miatt annyira kimerült, hogy szinte rögtön el is aludt.
Én is rettentően elfáradtam és alig vártam, hogy bebújjak John mellé az ágyba, de ennek még várnia kellett, hiszen, abban a pillanatban, hogy behúztam magam mögött Lana ajtaját, hallottam, ahogy a szomszéd szobában Effy felsír.  Hozzá vezetett az első utam. Miután mindent elintéztem vele, és már próbáltam visszaaltatni,  John megjelent a küszöbön a rezgő telefonommal a kezében. 
  - Becky keres! - mondta álmosan. 
  - Felvennéd? - kértem.  És már emelte is a füléhez.
  - Sarah most nem tud a telefonhoz jönni, de mondd miújság! - szólt bele. Úgy vette fel, mintha tök természetes lenne, hajnali 3-kor pletykálkodni. Ezen el is mosolyogtam magam, de mikor megláttam a rémületet tükröző arckifejezését egyből leszáradt a helyéről.
  - Becky! Semmit nem értek! Miért sírsz? Mi történt? - kérdezte egyre idegesebben.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Türelmetlenül vártam, hogy mondjon már valamit, valamint füleltem, hátha megértek valamit Becky kétségbeesett hadarásából, de semmi.  John arca hirtelen még sápadtabb lett, szemei kikerekedtek és könnyel teltek meg, majd a telefon, amit eddig szorosan a fülénél tartott hangosan csattant a parkettán....  


Következő rész 4 komi után! :)

60. Rész - 21.

  - Biztosan meglesztek egyedül? - kérdeztem Johntól körülbelül hatvanadjára.
  - Már mondtam, hogy igen! Minden rendben lesz!
  - Ne maradjak mégiscsak itthon?
  - Na, arról még csak szó sem lehet! - támadott le Becky, majd eltolt Johntól. - Ez az én napom és a barátnőimmel akarom tölteni!   Amúgy is, tudod, hogy már nem mondhatod le!
  - Tudom! Hogyan is felejthetném el, mikor mostanában mindig ezt hajtogatod?!
  - Nem mindennap lesz az ember 21 éves!
  - Valamint, ahogy elnéztem a szekrényedet, rád fér néhány új gönc! - jött le Lana az emeletről.
Június 14.-e van, Becky születésnapja, ami miatt már egy jó ideje teljesen be van zsongva, pedig igazán nem vall rá. Mivel mindenáron velünk szeretne ünnepelni, belementem egy csajos napba, ha már este úgysem tudok elmenni velük bulizni. Már legalább egy hónapja felvázolta Lananak és nekem a programokat.  Az egész napot betáblázta, és Lanával együtt mindent szépen megszervezett.
Ami engem illet, elég ideges vagyok, mivel most lesz az első alkalom, hogy az apja egyedül vigyáz rá. Szó sincs arról, hogy nem merem rábízni, csupán csak attól tartok, hogy nem fognak vele bírni. Edward és Freddie is itt lesznek  Johnnak segíteni, de akkor is, csak pasiból vannak...
  - Na mehetünk?  - kérdezte Becky, miközben a vállára akasztotta a táskáját.
  - Persze! - vágta rá Lana. - Sarah? 
  - Csak egy perc! - mondtam, majd visszafordultam Johnhoz.
  - Nem kell aggódnod, jól megleszünk! Ha valamivel nem boldogulnék, majd felhívlak! - mondta egyből.
  - Rendben, tudom. De ne feledd, körülbelül fél óra múlva felkel, a konyhában kikészítettem a....
  - Már elmondtad! Megértettem! Menj és érezd jól magad! - mondta, miközben a két kezemnél fogva lassan tolt kifele.
  - De...
  - Sarah! Muszáj kimozdulnod kicsit! - kezdte nevetve - Most pedig indulj, vagy én raklak ki!  Nem illik megvárakoztatni a szülinaposokat!
  - Sarah, lejárt az egy perc! Cipeld ki azt a nagy feneked! MOST! - kiabálta vissza Becky.
John az ajtóig kísért, vagy inkább tolt, nem tudom, majd búcsúzóul megcsókolt.
  - Ma amúgy csak úgy árad belőletek a szeretet! - jegyeztem meg, míg lementem a lépcsőn. - És nem is nagy a fenekem!
 - Na jó menjünk! - mondta Becky nevetve. - Én vezetek!
 - Azt már nem! Vodkával kezdted a napot, szóval még csak ne is álmodj róla! mondtam, majd beültem a volán mögé.  Megvártam, hogy a lányok is beszálljanak, aztán útnak indultunk.
Elsőnek a szépség szalont vettük célba. Míg nekem és Beckynek csinálták a hajunkat, Lana a manikűrös asztalnál foglalt helyet.
  - Na és Edwardtől mit kaptál? - kérdezte Lana.
  - Még semmit. Reggel felköszöntött. Ennyi. - nézett fel a magazinjából.
Én csak sunyítottam a székemben és próbáltam mindenféle érzelmet elnyomni az arcomon, nem sok sikerrel. Ami azt illeti, én vagyok Ed cinkostársa. Mindenben összebeszéltünk Becky szülinapjára. Nagyon nehéz bármit is eltitkolni a legjobb barátnőm elől, ez sem volt kivétel. Elég feltűnően próbáltam elnyomni a mosolyomat, miközben a csajok beszélgettek, amit Lana észre is vett és nem hagyta szó nélkül:
  - Sarah tud valamit!
  - Most miért kell lebuktatnod? - mondtam, de ezzel kiült a mosoly az arcomra.
  - Na mesélj csak! - fordult felém Becky.
  - Nem mondok semmit. Ez meglepetés! Szóval ne is firtassátok tovább! - dőltem hátra a székemben. Az újságot, ami eddig az ölemben pihent, az arcom elé kaptam, hogy elrejtsem magam a kíváncsi tekintetek elől. Egy kis idő múlva szerencsére vették a lapot és leszálltak a témáról.  Mindenki halkan beszélgetett  a körülötte lévőkkel, majd Becky hirtelen bökdösni kezdte a vállamat és az orrom elé tolta a magazinját.
  - Ezt el kell olvasnod!
  - Miért mi ez?
  - Csak olvasd el!  Egy nagyon aranyos cikk rólatok.
  - Mi? - értetlenkedtem, majd beleástam magam a szövegbe.

     .... És ha már a sztár csemetéknél tartunk, ne feledkezzünk meg a legfrissebb jövevényről. John Grimes (Jedward) és menyasszonya kislánya nem régen látta meg a napvilágot.
 " Igyekszem minél több időt tölteni vele, szinte gyerekké változom a közelében. Gügyögök neki, néha még sírok is, persze csak az örömtől. A pelenkázás is elég jól megy, bár a kedvesem ügyesebb nálam. Csodálatos érzés az apaság!" - meséli a fiatal apuka.  
  K. - Úgy tudjuk, hogy a Castle Theatre megnyitójáról rohantál  a kórházba. Mit éreztél az utad során?
  V. -  Úgy éreztem magam, mintha hullámvasúton ülnék és éppen az utolsó és egyben a legnagyobb leejtő előtt lennék. Természetesen nem akartam lekésni semmiről, kizártam mindent, csak az lebegett előttem, hogy apa leszek.
 K.  - Hogyan teltek az első napok a babával?
 V.  -  Effy eleinte még nagyon csendes volt, aztán mikor hazahoztuk, megjött  a hangja. Szerencsére volt időm hozzászokni a hangzavarhoz, így ez egyáltalán nem zavar.  Az igazat megvallva, kicsit mindannyian izgultunk, hogy megtudok-e küzdeni a feladattal, de mikor először a karomban tartottam a kislányomat, minden kétkedésem elszállt.
K. - És mennyiben változott meg az életetek?
V. - Teljes mértékben. Mostanában nem sokat alszunk, mert a kicsi óránként felkel és ez teljesen más, mintha egy koncert miatt éjszakáznánk. Természetesen a fellépéseket és a rajongóinkat továbbra sem hanyagoljuk. Próbálok mindkét helyen maximálisan helytállni, mint előadóként és apaként, és ezt még mindig rettentő furcsa kimondani.  ....... 

Mosolyogva olvastam végig a cikket. Ismerős volt a szöveg, mivel ott voltam John mellett, mikor felhívták, de nem tudtam, hogy melyik újságban jön le.

Már dél is elmúlt jócskán, mire mindhármunkkal végeztek a szalonban. Meglepő módon a telefonom egyszer sem szólalt meg, pedig azt hittem, hogy legalább 10 percenként fognak hívni a fiúk.  Én viszont már réges-régen elkezdtem volna zaklatni őket, de Becky elvette a mobilomat, hogy ezt elkerülje. Úgy van vele, hogy ha szükségük lenne rám, akkor már hívtak volna.  Számítottam erre a lépésére, így Edwarddel mindent pontosan megbeszéltem.
Ebéd után nyakunkba vettük a butikokat. Mindenhova benéztünk, próbálgattunk, rögtönzött divatbemutatót tartottunk és gyűjtöttük a szatyrokat. Annyira belelendültünk, mindenről elfeledkeztünk. Még jó, hogy ment a rádió az egyik üzletben és beleüvöltött a fülembe, hogy: 6 ÓRA VAN!  Erre feleszméltem. Körül néztem.  Lana ott nézelődött mellettem, viszont Beckyt sehol sem láttam.
  - Becky hol van? - kérdeztem a barátnőmet.
  - Az előbb még itt volt. - mondta.
Éreztem, ahogy a testem feltöltődik adrenalinnal. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, ha a próbafülkéből ráncigálom ki egy szál semmiben, de 10 perc múlva a pláza mögött kell lennünk.  Fellélegeztem, mikor megláttam kijönni a fülkéből.
  - Mennünk kell! - rohantam hozzá.
  - Miért?
  - Öhm...  Mert Lana rosszul van.
  - De én nem...
  - Nézz csak rá, nagyon rosszul van! - vágtam Lana szavába, aki kicsit későn, de vette a lapot.
  - Öhm igen, egészen rám jött a hányinger.
  - Jó, hát akkor menjünk. - adta meg magát, bár látszott rajta, hogy nem hisz nekünk.
Éppen úgy történt, ahogy azt terveztük. Mire kiértünk az épület mögé, már ott állt az ajtó előtt a Limuzin.
  - Ez mi?
  - Ez itt kérlek szépen az ajándékod!
  - Kapok egy limuzint? - hülyéskedett.
  - Úgy értem, hogy elvisz az ajándékodhoz!  A cuccaidat add ide, azt hazavisszük! Bent találsz egy levelet, amiben minden le van írva és ott lesz az én ajándékom is, azt fogod viselni ma este! 
  - Mert ezt te már eldöntötted.
  - Pontosan!  - mondtam nevetve.  - Na de, jó szórakozást! - öleltem meg. - Boldog Szülinapot!
  - Köszönöm.

Miután Lana is elköszön Beckytől, és visszakaptam a mobilom, végig néztük, ahogy elhajt az autó.
Visszamentünk a kocsimhoz, lepakoltunk, értesítettem Edet, hogy minden a terv szerint halad, majd hazaindultunk, a legjobbakat remélve...

 Következő rész 4 komi után! :) 

59. rész - Mit csinálsz olyankor, mikor minden álmod valóra vált?

     Leírhatatlan érzés a gyermeked a kezedben tartani. Teljesen más, mint általában, hisz a sajátod.
Az én picikém, akivel annyi mindenen mentünk keresztül. Aki akkor is ott volt velem, mikor egyedül voltam és akiért bármit megtennék, akár az életem árán is, hogy megóvjam.   Anya lettem és az életem ezzel a nappal még nagyobb fordulatot vett.

   Effy kicsivel több, mint 1 órája van a világon, itt közöttünk.  Azóta folyamatosan őt csodálom, iszom minden pici rezdülését. John is ugyan ezt teszi, nem tudunk betelni vele.
Miután a nővérek is békén hagytak minket, szerettünk volna kicsit hármasban maradni. Csak egy kicsit.  Ennek a kintiek, biztosan nem örültek, de már látták a babát, ennyi nekünk is kijár.
  - Hogy vagy? - ült le mellénk John az ágyra és átölelt.
  - Fáradtan. - mondtam esetten.
Valóban elég fáradt voltam egy ilyen hosszú nap után, de valahogy nem akartam hogy vége legyen.
  -  Azt  elhiszem. Ügyes voltál! - simogatta a karom.
  - És te is! - mondtam, majd sóhajtottam. - Fogadjunk, nem gondoltad, hogy egyszer ez fog velünk történni?!
  - De igen! Mindig is ezt akartam. - kezdte határozottan. - Csak azt nem, hogy ilyen hamar.
  - Már csak azt kell megbeszélnünk, hogy mikor akarjuk bemutatni  a világnak.
  - Hát.. Edward már kiposztolta twitterre az örömhírt.
  - Edward! Hát persze.. - nevettem halkan. - Ez még belefér.  De nem akarom, hogy a képeivel legyen tele az összes újság!
  - Én sem.  Megbeszéltük, hogy minimum 2 hétig nem nyilatkozunk senkinek. Majd idővel.
  - Helyes!
Amint kimondtam, kopogtattak az ajtón, majd Edward kíváncsi tekintetével kukucskált be rajta.
  - Bejöhetünk végre? - kérdezte halkan.
Johnnal egymásra néztünk. Mindketten tudtuk, hogy nem tarthatjuk tovább odakint őket.  Már nem is akartuk. Többnyire mindent megbeszéltünk, amit szerettem volna.
  - Persze! - felelt John.
  - Ah, végre!  - mondta, majd kiszólt a többieknek.  Amint Edward közelebb jött, fényképezni kezdett minket, de szerencsére hamar észrevette, hogy ez nem jó ötlet.     Mindenki követte őt: anya, apa, Susann, John, Kevin, Becky, Lana és Freddie. A kis szoba hirtelenjében benépesült.   /És igen, Kevin is.  Mint később kiderül, csak a haverjai szórakoztak és szerepeltették őt a Kész átverésben, csak éppen azt felejtették elintézni, hogy Kevin egyáltalán az országban legyen, de sebaj...   Ezért érdemes volt karácsonykor felzaklatni a családot.../    
  - Jajj de gyönyörű! - ült le a másik oldalamra Becky.
  - Igen, csodaszép! - helyeselte valaki.  Ekkora tömegben nehéz figyelni.
  - John, rád hasonlít! Öhm, illetve rátok! Ajj, vagy mi van akkor, ha iker az apuka?!  -  Lana.
  - Úgy gondolod? - kérdezte John. - Én Saraht látom benne.  - puszilt meg.
  - Megfoghatom? - kérdezte Becky.
  - Persze, csak óvatosan! Nehéz napja volt.
  - Gratulálok! - nyújtotta Freddie a kezét Johnnak.
  - Köszönjük!
  - Teszek valamit a tiszteletetekre! -mondta.
  - Na mit? - kérdeztük egyszerre.
  - Amint elmegyünk innen veszek vagy 10 tucat gumit!
  - Jól teszed! - nevettük.
  ...
Imádtam, hogy itt volt a családom, de azért kicsit fellélegeztem, mikor el kellett menniük.  Jó volt újra hármasban lenni. Csak Effy, John és én. Ja, és persze a csönd!
Míg a kicsi aludt, mi beszélgettünk, majd később a kedvesem engem is elaltatott.  Az utolsó szavaival a szívemben elnyomott a fáradság:
  - Már csak egy valamit nem tudok. Áruld el nekem, te mit csinálsz olyankor, mikor minden álmod valóra vált?

    Következő rész 3 komi után! :) 
     

   

58. rész Új élet

John szemszöge:

   A koncertet, mint mindig, most is nagyon élveztük és jó érzés volt elsőként fellépni egy ilyen helyen.  Konkrétan mi avattuk fel a színpadot, ami hatalmas élmény és nem éppen visszatérő alkalom. A ráadás után felpörögve szaladtunk le a színpad mögé, vissza Liamhez, aki egész végig ott várt minket a törülközőinkkel és  rengeteg flakon vízzel. Kicsit felfrissítettük magunkat és már indultunk az öltözőnk felé, mikor Liam utánam szólt.:
   - Ja igen, John várj!  Elfelejtettem mondani, nemrég jött egy üzeneted. - adta át a mobilom. - Azt kérted, szóljak, ha keresnek.
   - Igen, köszi. És kitől? - kérdeztem, míg vártam, hogy bekapcsoljon a telefon.
   - Nem tudom, nem néztem meg, csak kinyomtam, hogy ne csörögjön. De látom, sikerült kikapcsolnom. - magyarázta. Türelmetlenül vártam, hogy betöltsön és egy pillanatra kizártam a külvilágot, mert mikor megláttam, hogy Becky a feladó, egyből a legrosszabb dolgok jutottak eszembe.  Kész örökkévalóságnak tűnt, mire megnyitotta magát az üzenetet.:
      "Behoztam Saraht a kórházba, elfolyt a magzatvíz!  Siess, ahogy tudsz!"
Először fel sem fogtam igazán, de szerencsére hamar tudatosult bennem, hogy itt az idő!  Mindaz, amire  9 hónapon keresztül készültem és vártam, ma végre valósággá válik.   Egy percet sem akartam tovább késlekedni.   Féltem, hogy bármit is elmulasztok, hogy valamiről lekések.
  - Merre van a legközelebbi hátsó kijárat? - fordultam Liamhez.
  - Az öltözőtök mellett. De....  - nem vártam meg, hogy befejezze, ennyi információ pont elég volt, hogy futásnak eredjek   - Hová mész? Várj, még nem mehetsz el! - kiabálta utánam, de nem érdekelt.
Az öltözőnkhöz érve, Edward lépett ki az ajtón, fél pucéran egy törülközővel a nyakában.
  - Hát te? - kérdezte meglepetten.  Egy pillanatra megálltam, hogy válaszoljak neki, de aztán rohantam is tovább.  Nem is figyeltem a reakcióját, valahogy most csak az érdekelt, hogy mihamarabb a kórházba érjek. De szerintem ez érthető.  Szerencsére senki sem állt az utamba.  Ahogy kiértem a főútra, azon kezdtem agyalni, hogy most taxit fogjak, buszra szálljak, vagy egyszerűbb, ha tovább futok.  Végül az utóbbinál döntöttem, mert kitudja, hogy mennyi időt pazarolnék el pusztán várakozásra, ami valljuk be, most nehezen menne...    Körülbelül 20 percbe telt, mire odaértem.  Leírhatatlan érzés volt, mikor már csak egy fotocellás üvegajtó választott el a recepciótól, amire majdnem felkenődtem, olyan lassan nyílt ki.  A recepciós asztaláról sikerült  mindent levernem sietségemben, talán ennek köszönhettem a nem túl kedves pillantásokat.
  - Sarah Wilsont hol találom? -  hadartam el lihegve.  A középkorú hölgy a másik oldalon még mindig mérgesen, valamint zavartan nézett vissza rám.
  - De hisz, épp az imént mondtam el magának! És már másodszorra dönti le a papírokat, ebben a percben tettem őket rendbe. Ne szórakozzon velem!  - mondta szigorúan. Értetlenül néztem rá, majd leesett.  Nyilván Edward beelőzött.
  - Az a testvérem volt és nagyon sajnálom, de kérem, nagyon sietek!
  - Oh, így már mindjárt másabb. A testvére mindenbe beavatott az imént, nem kell aggódnia. A kisasszonyt a 4. emeleten az 1425-ös szobában találja!  - bökte ki végül.
  - Köszönöm!  És még egyszer elnézést! - mondtam és már rohantam is a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot, de  az csak villogott.  Nem mondhatni, hogy volt türelmem kivárni, így végül a lépcső mellett döntöttem. Amint felértem, a folyosó jobb felében megpillantottam Edwardöt és Beckyt.  Odasiettem hozzájuk.  Mielőtt bármit is kérdezhettem volna:
   - John!  Tudod, hogy mi gyorsabb a futásnál? Az autó!  Amivel én jöttem, rá volt írva, hogy "TAXI" ! Esetleg megvárhattál volna!  - csipkelődött Ed, de nem foglalkoztam vele.
   - Sarah? Ja és egyébként, a recepciós nő üdvözöl! - kacsintottam a testvéremre.  
   - Nemrég kapta meg az érzéstelenítőt. Már csak az orvosra várunk, pont jókor jöttél! - mondta Becky.
Hirtelen megdobbant a szívem, éreztem azt a bizonyos követ leesni. De ekkor valamilyen más érzés fogott el.
  - Egyedül van?  - mutattam az ajtaja felé.
  - Nem. Bent vannak a szülei. Igazából téged vár!
Mély levegőt vettem, majd bekopogtam. Amint beléptem a szobába, meghallottam a nevem. Sarahra pillantottam, aki az oldalán feküdt és fogta az édesanyja kezét, mellette pedig Brian ült egy karosszékben.
  - Most magatokra hagyunk titeket! - állt fel Loran és húzta maga után a férjét is. Mindkettőjüktől kaptam egy- egy biztató pillantást, mikor kimentek mellettem.
  -  Hogy érzed magad?  - ültem le Sarah mellé.
  - Jelenleg semmit sem érzek. De majdnem lecsúsztam az érzéstelenítőről.
  - Szerencsére csak majdnem!
  - Valamiről azonban tényleg lecsúsztam.  - kezdte. - A koncertről! Sajnálom! Megtudsz nekem bocsájtani? - viccelődött.  Elmosolyodtam. Nekem valahogy nem ez most a legfontosabb.
  -  Hát... Nem is tudom..  Nehéz lesz, de azt hiszem menni fog!  - mondtam, mire felnevetett.
  - Kapok egy puszit? - hajolt kicsit közelebb hozzám.
  - Akár kettőt is! - mondtam, még mindig mosolyogva, majd fölé hajoltam és megcsókoltam, de megzavartak minket.   Sarah orvosa nyitott be a szobába.
   - Elnézést, csak egy utolsó vizsgálatra jöttem. Előkészítettem a szülőszobát, mert valószínűleg mehetünk is, szóval nézzük!  - magyarázta.

1 órával később...

Becky szemszöge:

  - Edward, édesem, nem tudnál megülni picit  seggeden? - kérdeztem kicsit ingerülten.
  - Nem. - vágta rá.
  - Jó lenne pedig!  Legalább azóta járkálsz itt körbe-körbe, mióta betolták Saraht.  Mindjárt leszédülök a székről!  Gondoltam szólok előre.
  - Szerinted nem furcsa, hogy kicsivel több, mint egy órája bent vannak és még semmi?
  -  Ez nem egy kétperces dolog. Ne aggódj, biztos nemsoká mondanak már valamit!
  -  Fiam! Ha most így ki vagy bukva, mi lesz ha egyszer a testvéred helyében leszel? - kérdezte Susann.
  - Az nyilván más...
  - Szerintem a padlóról kell majd fellocsolni! - vágtam a szavába.
  - Nagyon vicces! - mondta nevetve, majd lepattant mellém és csikizni kezdett.  Nagyon jól tudta, hogy ezzel bármikor le tud győzni. Kevesen múlott, hogy ne kezdjek sikongatni...
  - Shh!  Halljátok ezt?  - állított le minket Loran.  A folyosón  csak mi négyen ültünk, és mikor elhallgattunk egy baba sírása töltötte be a hosszú várótermet. Kezemet a szám elé kaptam.
  - Ez Effy? - kérdeztem meghatódottan.
  - Valószínű! - felelte Loran.
  - Látod, mondtam én, hogy hamarosan történni fog valami! - bújtam Edwardhöz.
Nemsokkal később, kinyílt a helység ajtaja, ahonnan a sírást hallottuk és John jött ki rajta. Tetőtől talpig ebbe a zöld nejlonba volt öltöztetve, alig bírtam elfojtani a nevetést, de segített, mikor megláttam, hogy mit tart a karjában.  A pici Effyt tartotta, akinek épp, hogy kilátszott a  kis arca a hatalmas rózsaszín pokróc alól.  Végigpillantottam a többieken.  Látszott mindenkin a meghatódottság, és alig várták, hogy megpillanthassák az új családtagot.  A folyosó ezúttal erős érzelmekkel telt meg.  Mindenkiből csak úgy sugárzott a boldogság és a büszkeség. De legfőképpen Johnból.  Rajta látszott a legjobban, hogy ezen az estén valami megváltozott  és új kezdődött el.  Egy új életet tartott a karjaiban és tudtam, hogy bármi történjék is, soha nem fogja elengedni.  

     Következő rész 3 komi után! :)

57. rész - Dolgok, amiket nem lehet előre látni...

   - Szépen kérlek gyere fel! Nagyon, nagyon szépen kérlek! Légyszi gyere fel!  Légyszi! Légyszi! - hadartam a tükör előtt, miközben Becky a ruhám cipzárjával küzdött a hátam mögött.   Mostanában ez a "tükör előtti könyörgés" elég megszokott volt nálam  és már eljutottam odáig, hogy nem zavar, ha vesztek egy ruhadarabbal szemben, de a mai nap különösen fontos volt, hogy feljöjjön rám a ruhám.
   Egy rendezvényközpont  megnyitójára kaptunk meghívást, ahol a Jedward is fellép. Természetesen, megjelenés alkalmi ruhában, amitől nagyon féltem, már akkor, mikor kézhez kaptuk a meghívót.
  - Szerintem ez reménytelen! - adta fel Becky.  -  Nem tudsz valami mást felvenni?
  - Sajnos a szekrényem nincs teletömködve estélyikkel. De akkor is belepasszírozom magam! Nézd csak, itt feljebb húzom.  Na most próbáld meg! - utasítottam elszántan.
  - Semmi. Lásd be Sarah, nem jó rád!  - tette a kezét a vállamra.
  - Az  nem lehet!  2 hete még könnyedén feljött! - siránkoztam.

  - Hát, az most mit sem számít! - mondta, miközben leült a fésülködő asztalomhoz, hogy megigazítsa a sminkjét.  Én még mindig a tükör előtt álltam és csak bámultam a gyönyörű ruhámat és a hatalmas hasamat.  A kettő valahogy nem illett össze. Nem tudtam eldönteni, hogy  nevessek a dolgon, vagy inkább duzzogjak... Legszívesebben az utóbbihoz volt kedvem, de mikor épp nekikezdtem volna, John lépett be a szobába.
  - Na csajok, hogy álltok?
  - Sehogy! - fordultam felé.
  - Én készen vagyok! - mondta Becky, mikor ránézett.
  - Nos, nem mintha sürgetni akarnálak titeket, de most beszéltem Liammel.  5 perc és itt lesz!  - jött be Edward is.
  - Oké. - kezdtem. - Menjetek csak nélkülem!  - ültem le az ágyra.
  - Miért mennénk nélküled? - értetlenkedett Edward.  Nyilván, még nem szembesült a problémámmal - gondoltam magamban.
  - Hacsak nincs egészen véletlenül egy tündérkeresztanyátok, hogy rám varázsolja a ruhát, akkor hármasban töltitek a ma estét. - szomorú tekintetük láttán még hozzátettem. - Nagyon sajnálom.  Nem így terveztem. De ti érezzétek jól magatokat, és sok sikert!
  - Biztos nincs egy másik ruhád? - kérdezte újra Becky.
  - Nem, sajnos nincsen olyan, ami feljönne.
  - Hát, akkor én sem megyek! - ült mellém.
  - De miért nem? - kérdezte csalódottan Ed.
  - Becky ezt igazán nem kérhetem...
  - Nem is csupán miattad Sarah.  Sajnálom szívem, ne haragudjatok, de semmi kedvem ilyen helyre menni. Nem az én világom. Rajtatok kívül nem ismerek ott senkit személyesen, ti meg amúgy is felléptek. Valószínűleg az este nagy részében egyedül ülnék egy asztalnál és felfalnám az összes sütit, ami a szemem elé kerül.
  - Igaza van! - helyeselt John. - Sarah nélkül tényleg egyedül lenne.
  - Nem maradunk le semmiről! - győzködtem őket. - A tv élőben közvetíti az egészet és... - szakított félbe egy dudaszó.
  - Itt az autó! - közölte Ed a nyilvánvalót. - Mennünk kell! - nézett ránk.
Becky felpattant mellőlem, kézen fogta Edwardöt és kivitte a szobából.  Johnnal kettesben maradtunk.  Leült mellém, oda, ahol az előbb még a barátnőm ült.  Csendben megfogta a kezem, megcsodálta a gyűrűt az ujjamon, majd magához ölelt.
  - Nem haragszol, hogy itthon maradok? - kérdeztem.
  - Dehogy.  Persze, sokkal kellemesebb lenne, úgy lenézni a színpadról, hogy  téged látlak ott, de ezt a pár órát csak kibírom valahogy. - mondta nevetve.  -  Hamarosan megszületik Effy, én meg cipelnélek mindenhova. Nehéz lehet.
  - Megoldom!
  - Tudom. Épp ezt imádom benned! Pontosabban ezt is!
  - És mi az, amit imádsz még bennem? - kacérkodtam.
  - Ha hazajöttem elárulom.  Most viszont mennem kell. - csókolt meg. Majd, ahogy Becky ő is felpattant, de a küszöbön megtorpant és visszanézett rám.
  -  Bekapcsolva hagyom a mobilom. Valószínűleg Liamnél lesz, de bármi van, hívj, vagy írj!
  - Rendben. De nem hiszem, hogy történne bármi is.
  - Azt nem tudhatod! - mondta mosolyogva.  - Na, most már...  - kezdte, de megszólalt a telefonja. Gyorsan megnézte a kijelzőt, majd kinyomta és csak ennyit mondott:  - Szeretlek!  - és eltűnt a szobából.
  - Én is szeretlek!   -  súgtam utána.


Becky szemszöge:

  - Elkezdődött már? - kiabált ki Sarah a konyhából.
  - A reklám után jön.  Szóval siess!  - válaszoltam unottan, egy magazint bámulva.  Amit igazából nem olvastam, csak lapozgattam.  Mindig ezt csinálom. Eleinte még furcsa volt, de már kezdem megszokni, hogy néha a saját arcomat is viszont látom bennük, ezért nem is időzöm hosszabb ideig egy lapon. Ezzel is úgy tettem, mint általában, egy könnyed mozdulattal lehajítom valahova.
A távirányítóért nyúltam, hogy kicsit feljebb vegyem a hangerőt, mikor megjelent a felirat:  A következő műsorszámot élőben közvetítjük!    
  - Kezdődik! - kiabáltam.
  - Jó, megyek! - mondta, majd pár másodperccel később meg is jelent mellettem karjaiban egy hatalmas tál popcornt, chipset, oreot, gumicukrot és egy doboz narancslevet tartott.
  - Hú, ezt te mind egyedül kitudtad hozni?  - ugrattam.
  - Mire való a nagy pocak?! Meg tartja a dolgokat! - viccelődött ő is. - Na de segíts, mert lepakolni viszont már nem tudok!
  - Adjad! -ültem fel a kanapén, majd mindent egyenesen az ölembe pakoltam.
  - Tudom, hogy most ettünk, de gondoltam adjuk meg a módját a mozizásnak.
  - Viccelsz?  Az 22 perce volt!  -nevettem.
A bevonulás és maga a megnyitó ünnepség elég unalmas volt.  Főleg, hogy szinte az összes jelenlévő sztárral csináltak interjút.  Igazából azokat végig is dumáltuk, na de mikor az ikrekre került a sor:
   - Úristeen, úristeen! - sipítoztam.
   - Shhhh!  Ők azok! Ott vannak! Nézd!
   - Látom, látom! Shhh!    
Konkrétan úgy viselkedtünk, mint két dilis rajongó, mikor meglátják a kedvenceiket, legyen az bárhol...  Egymásba kapaszkodva,fülég érő mosollyal,  csendben figyeltük az interjút és ittuk a fiúk összes szavát.  Fogalmunk sem volt, miért csináltuk ezt, de jólesett.  Emlékeztetett a néhány évvel ezelőtti csajos pizsama partikra.
   
 ..... - Izgatottak vagytok már a fellépés miatt?  Készültök valami különleges, eddig nem látott dologgal? - kérdezte a riporter.
     - Abszolút.  Mindig, minden egyes fellépés előtt nagyon izgatottak vagyunk. Úgy megyünk fel a színpadra, mintha az első koncertünk lenne, de amint meglátjuk a közönségünket, minden para megszűnik és bulizunk egy jót.  És igen, készülünk egy kis meglepetéssel is.  - válaszolta John.  
   -  Hú, én máris nagyon várom, hogy láthassam, de ezzel biztosan így vannak a nézők, és a jelenlévő rajongók is.  De ha már a jelenlévőknél tartunk, jól látjuk, hogy csak ketten érkeztetek?  Hol hagytátok a barátnőiteket?  
  - Ők most otthonról néznek minket. - kezdte Edward. 
  - Igen, sajnos nem tudtak eljönni. - erősítette meg John. 
  - Sajnáljuk, hogy nincsenek itt, de majd talán legközelebb.  Úgy tudom, hogy a jövőhéten adásba kerül az új műsorotok 2. évadja.  Mondanátok pár szót róla?
  - Valóban!  Akinek tetszett az első évad, akkor ezt garantáltan imádni fogja! 
  - Igen. Szóval  senki se hagyja ki!....

A továbbiakban hallhattuk a híres bemutatkozásukat, valamint a rajongóknak szánt üzenetet, majd megszakította a műsort egy kis reklám.
  - Hát ez irtó aranyos volt!  - mondta Sarah, majd felállt és a lépcső felé kullogott.
  - Hova mész? - kérdeztem.
  - Lehozom a takarómat.
Végignéztem, ahogy megy felfele, de hirtelen megtorpan és a hasához kapott.
  - Jól vagy?
  - Persze. Semmi baj. - ment tovább.
Fejemet visszafordítottam a tv felé és a kezembe vettem a  gumicukros tálkát. Miközben a kapcsolgattam, a nevemre lettem figyelmes.  Először azt hittem, csak képzelődök, de aztán hangosabban és kétségbeesetten újra meghallottam.  Mindent kilöktem a kezemből és egyenesen a hang irányába rohantam.  épp, hogy megtudtam állni a szobaajtóban.
  - Mi történt?  - kérdeztem ijedten, miközben kapkodtam a levegőt...


   Következő rész 4 komi után! :)  

56. rész - A válasz

    Kezemet a számhoz kapva olvastam el újra és újra a vers utolsó pár szavát:    "Hozzám jössz feleségül?"   Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az áll ott.  Kicsit olyan érzésem támadt, mintha rossz szobába léptem volna be, elrontva valaki csodás leánykérését.  Gyorsan elsepertem ezeket a gondolatokat a fejemből és végképp eljutott a tudatomig, hogy ez az Én eljegyzésem és nem másé. Az én nevem áll az ezüst borítékon és nem egy idegené.
 
    -  Na mit mondasz?  Hozzám jössz?  -  jelent meg mögöttem John.  Gyorsan felé fordultam és hatalmas, csillogó, zöld szemeibe ütköztem.  Közelebb állt hozzám, mint ahogy az gondoltam. Egy karnyújtásnyira tőlem. Csupán csak ámulni tudtam, ahogy ott állt előttem, öltönyben, egyik kezében egy csokor rózsát, másikban pedig egy apró ékszerdobozt tartva.  Egyszerűen nem jöttek a szavak, elakadtak valahol. Fejembe is csak az a gondolat fészkelte be magát, hogy honnan  a fenéből szerzett ő ennyi rózsát ilyenkor?!
  - És persze, hogy a legfontosabbat felejtettem el! - zökkentett vissza a valóságba. Persze, ha ez az egész az!  A csokrot, amit eddig a kezében tartott, könnyedén az ágyra dobta, majd féltérdre ereszkedett előttem és folytatta:
  - Sarah Wilson! Már az első pillanatban, mikor megpillantottam a gyönyörű arcodat és káprázatos mosolyodat, tudtam, hogy te vagy nekem az igazi. Egyszer már elkövettem egy hatalmas hibát azzal, hogy elengedtelek. Ezt a hibát soha többé nem szeretném elvéteni. Azt akarom, hogy mindig az enyém légy!  Tehát újra megkérdezem: Leszel a feleségem?
Arcomon végiggördült egy - két könnycsepp,  de ennek ellenére elnevettem magam és végre kibuktak belőlem a szavak.
  - Igen! Igen, igen és igen!  Csak állj fel légyszíves!  - zokogtam, vagy nevettem, már fogalmam sem volt. Megragadtam a kezeit és felhúztam a földről, hogy hozzábújhassak.  Arcomat a mellkasába fúrtam és tisztán hallottam őrjöngő szívverését. Egyik kezével az állam alá nyúlt és könnyedén az arca felé emelte az enyémet. Tekintetem egyenesen a megkönnyebbüléstől csillogó szemeibe ütközött.  Egyikőnk sem mondott egy szót sem, ő inkább lehajolt hozzám és egy forró csókot lehet ajkaimra.   Éreztem, ahogy az én szívem is rakoncátlankodni kezd, pont mint nemrég a szerelmemé.
  - Ah! - rezzentem össze.  Nem csak én éreztem a dübörgést a mellkasomban, hanem a pocaklakóm is, és egy erős rúgással fejezte ki nem tetszését a zaj iránt.  John aggódva tartott a karjaiban, és féltő tekintete láttán gyorsan hozzátettem:  -  Semmi baj! Csak Effy is izgalomba jött.  
Akárhányszor a kicsi jött szóba, John szeme felcsillant a boldogságtól. Ez most sem volt másképp.  Leült a mellettünk lévő ágy szélére, majd az ölébe húzott.
  - Effy! Drága angyalkám!  Örülsz, hogy anya és apa összeházasodnak?  - súgta a hasamba válaszra várva, ami szerencsémre nem jött.
  - Biztosan elfáradt az előző miatt. - mondtam nevetve, mikor megláttam a tetetett csalódottságot az arcán.
  - Egészen biztos! - mondta mosolyogva, majd újra megcsókolt.  - Azt hiszem, még tartozom valamivel! - súgta bele a csókba.  Egyik kezét levette a derekamról és a zakója zsebéből elővette az aprócska bársony ékszer dobozt.  Gyorsan kiszedte a gyűrűt belőle, megfogta a kezem és óvatosan felhúzta az ujjamra. Furcsa érzés öntött el.  Sokkal szebb volt ez a pillanat, mint ahogy kislányként olyan sokszor elképzeltem magamnak.   Lassan az ujjamon pihenő ékszerre néztem.  Elakadt a lélegzetem a látványtól.  Az arany karika közepén egy hatalmas gyémánt csillogott. Mikor felemeltem a kezem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem, megéreztem a súlyát.  Elég szokatlan volt még.
  - Ez gyönyörű! - motyogtam - Köszönöm!
A szemem sarkából láttam, ahogy John arcára kiül egy hatalmas mosoly. Teljesen elvonta a figyelmemet az ékszerről.  Átöleltem és még szorosabban bújtam hozzá, mint eddig.  Csendben tartott a karjaiban és lassan ringatni kezdett. Olyan szép lett volna ez a pillanat, ha a gyomrom hangos korgása nem zavarja meg.  Önkéntelenül is a müzlis tálamra és a tartalmára gondoltam, amit otthon a dohányzó asztalon hagytam.
 - Éhes vagy? Rendeljek valamit? - kérdezte.
 - Igen. De ne...    Olyan szép itt minden, de én most inkább hazamennék!
 - Rendben, menjünk. - mondta.
Kicsúsztatott az öléből, felállt, majd engem is felsegített.  Elcsomagolta minden cuccunkat,  majd kézen fogva elindultunk a recepcióra.  Nem volt kedvem újra a csajszihoz, tehát mielőtt odaértünk volna, megállítottam Johnt.
  - Figyelj, amíg te rendezed a dolgokat, én átszaladok a Juiceba.  Veszek egy kis smoothiet.  Kérsz te is?
  - Jól hangzik.  - kezdte mosolyogva. - Menj csak, majd odaállok a kocsival.
  - Oké.
Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd a kijárat felé vettem az irányt. Alig vártam már, hogy megoszthassam Jakel az örömhírt.  Annyira  boldognak éreztem magam. Nemrég, még azon izgultam, hogy mit felejtettem el, hiszen ezen a napon nem ünnepeltünk semmit.  No ez meg is dőlt.  Hiszen ezen a napon az eljegyzésünk emlékét ünnepeljük, amit soha sem fogok elfelejteni.....

   

Ezúttal eltekintek a kommenthatártól, de persze ez nem azt jelenti, hogy nem örülnék néhánynak! :P
December 18.-án osztottam meg az első részemet pontosan 1 éve  a blogon amit  a "beteg" gépem miatt  magamban "ünnepeltem"  meg, azzal hogy készítettem a következő részeket.  :)  Az 57. rész félig készült el, de amint kialudtam magam, nekiülök és hozom egyből! :)
Nos, köszönöm nektek ezt az évet, nélkületek nem jutottam volna el idáig! :)  Remélem tényleg tetszik nektek a sztori és igyekszem, hogy ez a továbbiakban is így maradjon, habár már  eléggé a végén járok a történetnek.  De máris van új ötletem, egy teljesen új sztorihoz! :D  Természetesen John és Edward szereplésével. Majd jönnek bővebb információk is, remélem az is elnyeri majd az érdeklődéseteket!  Na de addig is, remélem tetszett az új rész! :)
                                                                                                Noémi  :)