56. rész - A válasz

    Kezemet a számhoz kapva olvastam el újra és újra a vers utolsó pár szavát:    "Hozzám jössz feleségül?"   Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az áll ott.  Kicsit olyan érzésem támadt, mintha rossz szobába léptem volna be, elrontva valaki csodás leánykérését.  Gyorsan elsepertem ezeket a gondolatokat a fejemből és végképp eljutott a tudatomig, hogy ez az Én eljegyzésem és nem másé. Az én nevem áll az ezüst borítékon és nem egy idegené.
 
    -  Na mit mondasz?  Hozzám jössz?  -  jelent meg mögöttem John.  Gyorsan felé fordultam és hatalmas, csillogó, zöld szemeibe ütköztem.  Közelebb állt hozzám, mint ahogy az gondoltam. Egy karnyújtásnyira tőlem. Csupán csak ámulni tudtam, ahogy ott állt előttem, öltönyben, egyik kezében egy csokor rózsát, másikban pedig egy apró ékszerdobozt tartva.  Egyszerűen nem jöttek a szavak, elakadtak valahol. Fejembe is csak az a gondolat fészkelte be magát, hogy honnan  a fenéből szerzett ő ennyi rózsát ilyenkor?!
  - És persze, hogy a legfontosabbat felejtettem el! - zökkentett vissza a valóságba. Persze, ha ez az egész az!  A csokrot, amit eddig a kezében tartott, könnyedén az ágyra dobta, majd féltérdre ereszkedett előttem és folytatta:
  - Sarah Wilson! Már az első pillanatban, mikor megpillantottam a gyönyörű arcodat és káprázatos mosolyodat, tudtam, hogy te vagy nekem az igazi. Egyszer már elkövettem egy hatalmas hibát azzal, hogy elengedtelek. Ezt a hibát soha többé nem szeretném elvéteni. Azt akarom, hogy mindig az enyém légy!  Tehát újra megkérdezem: Leszel a feleségem?
Arcomon végiggördült egy - két könnycsepp,  de ennek ellenére elnevettem magam és végre kibuktak belőlem a szavak.
  - Igen! Igen, igen és igen!  Csak állj fel légyszíves!  - zokogtam, vagy nevettem, már fogalmam sem volt. Megragadtam a kezeit és felhúztam a földről, hogy hozzábújhassak.  Arcomat a mellkasába fúrtam és tisztán hallottam őrjöngő szívverését. Egyik kezével az állam alá nyúlt és könnyedén az arca felé emelte az enyémet. Tekintetem egyenesen a megkönnyebbüléstől csillogó szemeibe ütközött.  Egyikőnk sem mondott egy szót sem, ő inkább lehajolt hozzám és egy forró csókot lehet ajkaimra.   Éreztem, ahogy az én szívem is rakoncátlankodni kezd, pont mint nemrég a szerelmemé.
  - Ah! - rezzentem össze.  Nem csak én éreztem a dübörgést a mellkasomban, hanem a pocaklakóm is, és egy erős rúgással fejezte ki nem tetszését a zaj iránt.  John aggódva tartott a karjaiban, és féltő tekintete láttán gyorsan hozzátettem:  -  Semmi baj! Csak Effy is izgalomba jött.  
Akárhányszor a kicsi jött szóba, John szeme felcsillant a boldogságtól. Ez most sem volt másképp.  Leült a mellettünk lévő ágy szélére, majd az ölébe húzott.
  - Effy! Drága angyalkám!  Örülsz, hogy anya és apa összeházasodnak?  - súgta a hasamba válaszra várva, ami szerencsémre nem jött.
  - Biztosan elfáradt az előző miatt. - mondtam nevetve, mikor megláttam a tetetett csalódottságot az arcán.
  - Egészen biztos! - mondta mosolyogva, majd újra megcsókolt.  - Azt hiszem, még tartozom valamivel! - súgta bele a csókba.  Egyik kezét levette a derekamról és a zakója zsebéből elővette az aprócska bársony ékszer dobozt.  Gyorsan kiszedte a gyűrűt belőle, megfogta a kezem és óvatosan felhúzta az ujjamra. Furcsa érzés öntött el.  Sokkal szebb volt ez a pillanat, mint ahogy kislányként olyan sokszor elképzeltem magamnak.   Lassan az ujjamon pihenő ékszerre néztem.  Elakadt a lélegzetem a látványtól.  Az arany karika közepén egy hatalmas gyémánt csillogott. Mikor felemeltem a kezem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem, megéreztem a súlyát.  Elég szokatlan volt még.
  - Ez gyönyörű! - motyogtam - Köszönöm!
A szemem sarkából láttam, ahogy John arcára kiül egy hatalmas mosoly. Teljesen elvonta a figyelmemet az ékszerről.  Átöleltem és még szorosabban bújtam hozzá, mint eddig.  Csendben tartott a karjaiban és lassan ringatni kezdett. Olyan szép lett volna ez a pillanat, ha a gyomrom hangos korgása nem zavarja meg.  Önkéntelenül is a müzlis tálamra és a tartalmára gondoltam, amit otthon a dohányzó asztalon hagytam.
 - Éhes vagy? Rendeljek valamit? - kérdezte.
 - Igen. De ne...    Olyan szép itt minden, de én most inkább hazamennék!
 - Rendben, menjünk. - mondta.
Kicsúsztatott az öléből, felállt, majd engem is felsegített.  Elcsomagolta minden cuccunkat,  majd kézen fogva elindultunk a recepcióra.  Nem volt kedvem újra a csajszihoz, tehát mielőtt odaértünk volna, megállítottam Johnt.
  - Figyelj, amíg te rendezed a dolgokat, én átszaladok a Juiceba.  Veszek egy kis smoothiet.  Kérsz te is?
  - Jól hangzik.  - kezdte mosolyogva. - Menj csak, majd odaállok a kocsival.
  - Oké.
Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd a kijárat felé vettem az irányt. Alig vártam már, hogy megoszthassam Jakel az örömhírt.  Annyira  boldognak éreztem magam. Nemrég, még azon izgultam, hogy mit felejtettem el, hiszen ezen a napon nem ünnepeltünk semmit.  No ez meg is dőlt.  Hiszen ezen a napon az eljegyzésünk emlékét ünnepeljük, amit soha sem fogok elfelejteni.....

   

Ezúttal eltekintek a kommenthatártól, de persze ez nem azt jelenti, hogy nem örülnék néhánynak! :P
December 18.-án osztottam meg az első részemet pontosan 1 éve  a blogon amit  a "beteg" gépem miatt  magamban "ünnepeltem"  meg, azzal hogy készítettem a következő részeket.  :)  Az 57. rész félig készült el, de amint kialudtam magam, nekiülök és hozom egyből! :)
Nos, köszönöm nektek ezt az évet, nélkületek nem jutottam volna el idáig! :)  Remélem tényleg tetszik nektek a sztori és igyekszem, hogy ez a továbbiakban is így maradjon, habár már  eléggé a végén járok a történetnek.  De máris van új ötletem, egy teljesen új sztorihoz! :D  Természetesen John és Edward szereplésével. Majd jönnek bővebb információk is, remélem az is elnyeri majd az érdeklődéseteket!  Na de addig is, remélem tetszett az új rész! :)
                                                                                                Noémi  :)  

55. rész - Kalandos meglepetés

A nap vakító sugarai könnyedén törtek be az ablakon és élettel telítették meg, az eddig oly sötét szobát.  A madarak édesen csiripeltek a ház mellett álló hatalmas diófán.   Abszolút nem bántam, hogy erre keltem, hiszen ezek a tavasz első jelei, aminek rettentően tudtam örülni.  A télnek végre vége és a mai nappal valami új kezdődik.

  Furcsálltam, hogy nem szuszog mellettem senki.  Azt hittem, még egészen korán van, ezért is lepett meg, hogy egyedül vagyok.
De be kellett látnom, mikor az órára pillantottam, hogy ismét tévedek, hiszen az fél 12-t mutatott.   Bosszankodva ültem fel, amennyire csak tudtam.  Hiába mondom minden este Johnnak, hogyha felkel, keltsen fel engem is.  De sosem teszi meg.
Lassan kikászálódtam az ágyból és belebújtam a köntösömbe.   Így a nyolcadik hónap végén már nem olyan könnyű a mozgás. Lebotorkáltam a nappaliba, azt remélve, hogy összefutok valakivel, de a házban rajtam kívül egy lélek sem volt. Pedig mostanában nem csupán hárman, hanem öten lakunk itt.  Becky és Lana látogatása kicsit elhúzódott, de persze ennek talán én örülök a legjobban.  Hiszen imádom őket,  a barátnők mindig jól jönnek, valamint John legnagyobb örömére sosem vagyok egyedül.  Vagyis, úgy néz ki mégis...
A konyhában a szokásos reggeli müzlimet készítettem elő, mikor megakadt a szemem egy üzeneten, ami a hűtőn várta, hogy elolvassa valaki.
 
   "Sarah,
  Nem akartunk felébreszteni, tehát leírom, hogy mi is történt, míg te aludtál!  Edward és én elutazunk a hétvégére ünnepelni  kicsit, Lana pedig este ér haza, Freddievel tölti a napot.  John már legalább egy órája elment, van egy kis dolga, de hagyott  neked valamit a házban egy borítékba rejtve, azt kéri keresd meg!  
  Majd hívlak, amint tudlak.  Puszi Becky!  

U.I.  Szerintem érdemes a nappaliban keresgélni, de shhh.... ;) "

A müzlis tálammal és a levéllel a nappaliba sétáltam. Kapcsoltam egy kis zenét és a kedvenc fotelemben újragondoltam Becky levelét.  Várható volt, hogy elmennek valamerre Eddel, hiszen éppen ma lettek 3 hónaposak, Lana pedig állandóan Freddievel lóg.  Egyedül John lepett meg.  Mi dolga lehet vajon, amiről nem szólt nekem?!   De csak ekkor esett le igazán, hogy meg kéne keresnem egy borítékot.  Körülnéztem és szerencsére nem kellett sokáig keresgélnem, mert a szekrényen egy oda nemillő ezüst papírt pillantottam meg.    Az asztalra tettem mindent, ami a kezemben volt és  érte mentem.   Kíváncsian bontottam ki és vettem elő a lapot, amin ez állt:
 
    " Ha finom turmixra vágysz, idejársz.
      Az mindegy, hogy a nap melyik szakaszán, 
      Hisz ez a hely, éjjel s nappal nyitva vár. 
      Itt várok rád, remélem megtalálsz! "   

Kössz!  Pont ilyen fejtörőkre van most szükségem...   De aztán beugrott egy hely.   A Juice.  Itt volt anno egy "Üdv itthon!" bulim, amit még Becky és Ed szerveztek nekem nagy titokban.   Amilyen gyorsan csak tudtam, elkészültem és hívtam egy taxit.

                                &&&&&&&&&


 Amint beléptem a vendéglőbe  Johnt kezdtem keresni.  Őt ugyan nem, viszont egy másik, rég nem látott ismerőst találtam.
Mosolyogva ültem le a pulthoz, ami mögött állt.
  -  Szép napot, mit adhatok?  - kérdezte, de nem nézett rám.  Belelendült egy banán szeletelésébe.
  -  Jake! Szia!
A hangomra felkapta a fiú a fejét.
  - Sarah!  Reméltem, hogy tényleg benézel ma!  - mondta.
  - Kitalálom!  John járt itt és ha jól sejtem hagyott nekem valamit.
  - Eltaláltad!  Azonnal hozom, csak ezt még elkészítem.  -  mutatott a gyümölcsökre.
  - Csak nyugodtan!  Amúgy hogy hogy visszajöttél Dublinba, de én nem tudok róla?
  - Csak pár napja vagyok itt.  A nagynénémnek szüksége van rám, tudod.  Megakartalak látogatni titeket de a munka minden időmet elvette.  Hogy vagytok?
  - Remekül, köszi.  Már csak 3 hetet kell kibírni és meglesz a baba. Alig várom már.  De azért kicsit félek.
  - Elhiszem.  De ez a normális nem?!  Amúgy van már neve a kislánynak?
  - Igen.  Elisabett.
  - Hmm, a kis Effy baba. Az unokahúgomat is így hívják.  
  - Effy? Ez tetszik!
  - Ezt most ki kell vinnem, aztán hozom a pakkodat!
  - Rendben.
Most már egyre bizonytalanabb vagyok.  Fogalmam sincs mit tervez John és ez idegesít.  
Persze, jól tette, hogy Jakehez jött, mert  December óta, - mikor visszament New Yorkba -  nem hallottam felőle és hiányzott.
  - Már itt is vagyok, tessék!
Jake kitett a pultra egy szál vörös rózsát és egy ezüst ajándékzacskót.
  - Van egy olyan érzésem, hogy borítékot fogok benne találni. - szedtem ki a zacskóból a tartalmát.  Rengeteg csomagolópapír és védőfólia alatt, nagy meglepetésemre egy újabb ezüst boríték rejtőzött. - Na mit mondtam?  -emeltem a magasba.
 Jake csak nevetett.
 - Te amúgy tudsz valamit erről az egészről? - kérdeztem, még kibontottam a levelet.
 -  Nem.  Reggel beállított, megkért, hogy tegyem el ezeket, és ha jössz adjam oda.  Ennyi.
 - Hát én sem.  És már reggel óta, vagyis hát mióta felkeltem azon gondolkodom, hogy mit felejtettem el.  De ezen a napon nem ünneplünk semmit!   És egyre jobban aggaszt, mert ilyeneket ír, mint ez:

          "Jó érezni, hogy szeretlek, nagyon és egyre jobban,
            ott bujkálni a két szemedben, rejtőzködni a mosolyodban
            érezni, hogy szemeid már szemeimben élnek és néznek,
           S érezni azt, ha szép, veled szép, és csak veled teljes az élet.  

             Ügyesen megtaláltad az első állomást, 
              ugyan engem már elszalasztottál!  
               A Juicezal szemben egy szálloda
                   Talán épp ott várok rád?! "   

 - Hűű, ez tényleg rémisztő!  - nevetett Jake.
 - Ugye?!  Na de szerintem én most megyek és kiderítem, mire készül!
 - Rendben!  De majd feltétlen értesíts!
 - Úgy lesz! Szia!  - köszöntem el.
 - Szia.

Örültem, hogy közeli helyszínt választott.   Ahogy  a forgóajtó elvezetett az előtérbe, a recepciót kezdtem keresni.  Még csak pár lépést tettem meg odabent, de már kellemetlenül éreztem magam.  Nos a világos szaggatott farmeremben, valamint a szürke smileys felsőmben, ráadásul edző cipőben, igazán kilógtam a sorból.   Próbáltam nem törődni a rám szegezett, gúnyos pillantásokkal.
  - Üdvözlöm hölgyem! Segíthetek valamiben? -  kérdezte a recepciós lány.  
A csini kis kosztümjében, felkontyolt hajával és kicsit sem ál mosolyával ő is csatlakozott a többi vendég primitív viselkedéséhez.  Próbáltam nem felkapni a vizet, és ugyan olyan rendesen, mint ő válaszolni.
  - Nos igen, köszönöm.  Én John Grimeshoz jöttem.
  - Valószínűleg maga Ms. Wilson!
  - Eltalálta!
  - Mr. Grimes már várja.  426-os szoba. A 3. emeleten találja meg. Tessék, itt egy mágnes kulcs!  -  tette ki a pultra.
  - Köszönöm a kedvességét! - vettem el.
  - Nagyon szívesen!
Amint hátat fordítottam ennek a libának, leszedtem az ál vigyort az arcomról és egyenesen a lift felé mentem.
Amíg haladtam felfelé, azon gondolkodtam, hogy miért vagyunk egy szállodában.  Nem értettem.  Otthon csak miénk a ház...
A lift hangosan jelzett, hogy megérkeztünk és az ajtó kinyílt előttem.  Abba a tudatba ringattam magam, hogy nemsoká mindenre fény derül és már csak pár ajtó választ el Johntól.  A folyosó jobbra kanyarodott és már messziről láttam az ajtót.
Mielőtt bekopogtam volna, lepillantottam a földre.  A szívem a torkomban kezdett dobogni, mikor megláttam a vörös rózsaszirmokat a fehér szőnyegen, aztán az is eszembe jutott, hogy kaptam kulcsot, nem kell kopognom.  A rózsaszirmok áradata nem csökkent még odabent sem.  Alig hittem a szememnek. A szirmok elvezettek egy szobába, ahol egy hatalmas ágy várt,  hatalmas szívvel a közepén, természetesen rózsaszirmokból.  A szemeim megteltek könnyel, de nem tudtam sírni.  Letettem az asztalra cuccomat, de közben valamit lelöktem a földre.  Utána néztem.  Nevetnem kellett, mikor egy újabb ezüst borítékot találtam a földön.  Miközben kinyitottam, izgatottan vártam a következő rejtvényt, de helyette ez fogadott:

  " Köszönöm a hűséget mit csak melletted éreztem
   Köszönöm a szerelmet mit csakis te adtál nekem 
   Köszönöm az álmokat hogy valóra válhattak 
   Köszönöm a perceket hisz csakis téged imádlak
   Fogadt tőlem-e verset örökre emlékül,
  S felteszem a kérdést: Hozzám jössz feleségül?  "  

  
             Következő rész  4 komi után! :)