54. rész - You belong with me

Edward szemszöge:


 143.  Ha álmomból keltenének is tudnám, hogy hányas ajtó választ el Beckytől.  A szám, amivel már 3 napja folyamatosan szembetalálom magam és az ajtó, ahova már -csak ez alatt a 3 nap alatt - rengetegszer emeltem a kezem, hogy bekopogjak.   De még sem voltam még a 143-as ajtón túl, hiába csak Lana szavaira visszhangoztak a fejemben, "Ha nem mondod el neki mit érzel, találni fog egy másik fiút, aki elmondja neki mindazt, amit tőled akart hallani!"   Nem is tudom, mitől félek jobban.  Az elutasítástól, vagy a sajtótól, esetleg rajongók  véleményétől.   John azt tanácsolta, hogy ne hagyjam magam befolyásolni, csak és kizárólag a szívemre hallgassak.   Az pedig most azt súgta, hogy menjek be végre azon az ajtón és vegyem a kezembe a dolgokat.  Így hát mély levegőt vettem és újra kopogásra emeltem a kezem.  Ezúttal megtettem azt, amit eddig valamiért nem mertem.   Nem vártam meg a választ, csak benyitottam. Amint belenéztem Becky csillogó szemeibe, minden gyávaságom elszállt.
  - Edward! Hát téged is lehet látni?  Ezer éve!  - ült fel az ágyán.
  - Szia.  Hogy érzed magad?
  - Remekül, most, hogy végre meglátogattál!   Mindig mondták a többiek, hogy te is itt vagy.  Vártalak, de nem jöttél be hozzám.  Azt hittem, valami baj van.  Apropó többiek,  Sarahék hazamentek már?
  - Igen, már elmentek.  Csak én maradtam itt.  Korábban Sarah volt bent nálad, de éppen aludtál.
  - Tudom.  Hagyott itt nekem egy levelet.  Legalább, kicsit feldobta a napomat. Még mindig hülye amúgy a csaj! De gyere, ülj már le! - hadarta.
  - Kaptál valami gyógyszert, mondd csak? -  kérdeztem nevetve.
A lány hangosan nevetett fel, majd arrébb csúszott az ágyon és megpakolta a szabad helyet maga mellett.   Szótfogadtam neki és leültem.
  - Na és, mi járatban erre? - kérdezte.
  - Beszélni szeretnék veled!  Rólunk.
Becky az utolsó szó hallatán felkapta a fejét  és így arcunk majdnem összeért. Késztetést éreztem, hogy megérintsem.  Csak egy kicsit.  De most nem lehet.   Most koncentrálnom kell arra, amiért itt vagyok.
  - Hallgatlak! - suttogta.
Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, majd belevágtam. Úgy éreztem, most vagy soha.
  - Tudod, akkor döbbentem rá csak igazán, hogy mit is vesztettem el, mikor hagytalak elmenni, amikor már túl késő volt.  Elkövettem egy nagyon nagy hibát, amit szeretnék helyrehozni!  Azt hittem szeretem Madisont, de ha ez tényleg így lett volna, akkor sikerül elfelejtenem téged.  De ez nem történt meg.   Csak későn jöttem rá, hogy amit keresek egy lányban, az benned mind megvan.  Sőt, még több is! És végre be kellett látnom, hogy ha akarnám sem tudnám elhallgattatni azt, amit irántad érzek! Így hát, jól figyelj, mert kimondom!  Becky én még mindig...  szeretlek... téged!
Percekig ültünk csendben egymással szemben.  Vártam, hogy mit reagál.  Már éppen, mikor idegeskedni kezdtem, elmosolyodott.    Ez a mosoly, teljesen megnyugtatott.  Tudtam, hogy nem kell tartanom tőle.
  - Még soha senki nem mondott nekem ilyen szépeket! - kezdte. - De, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy ami egyszer már nem ment, azt érdemes-e újra megpróbálni?!
  - Ha tudnád, hogy hányszor futott ez át az agyamon!   De arra jutottam, hogy ne fojtassuk, hanem kezdjünk mindent tiszta lappal!  Mintha csak most ismertük volna meg egymást.  Na, mit mondasz?
  - Ez esetben.  Szia, Becky Ross vagyok!  -  nyújtotta mosolyogva a kezét.  Gyengéden viszonoztam a kézfogást  és mélyen a szemébe néztem.
  - Én pedig Edward Grimes.  Örülök a találkozásnak!

 - Úgy szintén!
Elengedtük egymás kezét, majd mindketten hangos nevetésben törtünk ki.  Órákig beszélgettünk még.  Tényleg, mint két új ismerős.    Valahogy nem fogytunk ki a témából és szerencsére a csend sem állt be egyszer sem.    Már besötétedett, mikor egy ápolónő kizökkentett minket.   Eljött az idő, hogy hazamenjek, így már csak egy dolog várt rám.
  -  Becky!  Lenne kedved újra találkozni?
  -  Megtisztelnél vele!  Engem még egy darabig itt megtalálsz!  Nem megyek sehova.
  -  Jól hangzik!  És ha lesz rá lehetőség,  a kórház falain kívül is összehozhatnánk valamit.
  -  Feltétlen!  -   mondta nevetve.  
Az ápolónő az ajtóban várta, hogy elmenjek végre, de nem akartam.   Végül mikor már a torkát kezdte köszörülni, lágyan a kezembe vettem Becky kezét és csókot leheltem rá búcsúzóul.    

   Becky szemszöge:  

     " Kedves Naplóm, 
   Ma már a 3. estémet töltöm ebben a hófehér, fertőtlenítő szagú szobában. Utálom! Az ember azt hinné, idővel megszokja, de     egyszerűen nem lehet.  Legalábbis nekem nem megy.   A nap egyetlen vigasza, hogy miután Sarah hazament, - a mázlista. -      bejött hozzám  Edward. Szerelmet vallott nekem és azt kérte kezdjük újra!    Újra fellángoltak bennem azok az érzelmek,        amiket akkor éreztem, mikor anno együtt voltunk, na meg mikor Bécsben megcsókolt.  De úgy érzem, ezek most erősebbek!  
   Sokkal, de sokkal erősebbek!  Az a baj, hogy fogalmam sincs mit tegyek.  Félek.  Remélem ezek a kétkedések idővel        elmúlnak és minden a maga rendjében fog zajlani. Végül is, ha két embernek együtt kell lennie, egyszer úgyis egymásra   találnak!  Azt hiszem, ez nálunk most jött el!"  

    Következő rész 4 komi után! :) 

53. rész

Lana szemszöge:

  Úgy tartják, hogy minden okkal történik.  Okkal jövünk a világra és okkal hagyjuk el azt.
Valamiért úgy akarták, hogy az a szarvas kiugorjon elénk a jeges útra, mi pedig most itt üljünk egy összetört autóban.
Hihetetlen, hogy ennyire kiszolgáltatottak vagyunk és pillanatok alatt a feje tetejére állhatnak a dolgok.   Egyik percben még minden rendben, vidáman csevegünk, a másikban pedig azt sem tudom, hogy az előttem ülő barátnőim élnek-e még egyáltalán.
  - Becky?  Sarah?  Jól vagytok?
Percekig hajtogattam ezt, szólongattam őket, de nem kaptam választ.   Bepánikoltam.   Fogalmam sem volt hirtelen, hogy mit is kéne tennem.  Látni is alig láttam már a szemembe gyűlő könnyektől.
Hirtelen a távolból egy mentőautó szirénájára lettem figyelmes.  Szerencsére a hang egyre közeledett, míg egészen közel hozzánk meg nem állt.   Mozdulni sem mertem, de végül erőt vettem magamon és óvatosan kiszálltam a kocsiból.   Odakint szembe találtam magam a kíváncsiskodó tekintetekkel, de valahogy most nem tudott érdekelni, hogy ki mit csinál.  A barátnőimért aggódtam és csak megnyugvást kerestem.
  -  Kisasszony, jól van? - jött oda hozzám egy mentős és  mélyen a szemembe nézett.
  -  Azt...  Azt hiszem. - mondtam bizonytalanul.
  -  Hogy hívják?  -  kérdezett újra.    
Nem tudtam felelni.  Másra figyeltem.  Néztem, ahogyan a többiek kiszedik a barátnőimet a kocsiból.   Megkönnyebülve láttam, hogy Sarah magához tér, de Becky még mindig nem reagál.
  - Hölgyem!  Elmondaná a nevét?  -  zökkentett vissza a mentős.
  - Mi?  Az én nevemnek semmi köze ehhez az egészhez! - kiabáltam.
Nem igazán voltam tudatomnál, eluralkodott rajtam a sokk.
  - Rendben.  Nincsen semmi baj, később újra megpróbáljuk!  Kérem jöjjön velem  a mentőautóhoz!  -  karolt át a vállaimnál.
A mentőben bebugyolált egy vastag pokrócba és, amíg én a székben pihentem, a srác előkészített egy injekciót.
Rendszerint frászt kapok a tűktől, de a mostani beszámíthatatlan állapotomban csak ennyi jött a számra:
  - Remélem, valami ütős cuccot kapok!
  - Tudom én, mi kell önnek.   - mondta, miközben beadta a gyógyszert.
Ráhibáztam.  Alig telt el pár perc és mély álomba merültem.

John szemszöge:

  A lányok gépe már körülbelül 3 órája leszállt, de hiába hívjuk bármelyikőjüket, nem kapunk választ.
A rendőrök már jó ideje elhagyták a házat, természetesen nem találtak semmit.    Mint kiderült, mielőtt hozzánk jöttek, anyuéknál jártak.  Szegény teljesen kikészült a hír miatt, de nem is csodálom.
  - Még mindig nem jelentkeztek?  -  jött be Edward a konyhába.
  - Eltaláltad! Nem tudom mi lehet velük.
  - Biztos jól vannak!  Fogadni mernék, hogy beültek valahova és dumálnak.
  - Remélem, hogy így van.  De a telefont azért felvehetnék!
Ahogy befejeztem a mondatot, Ed mobilja kezdett el rezegni az asztalon.   Egyszerre kaptunk utána, de ő gyorsabb volt.
  - Ki az?  -  kérdeztem, reménykedve.
  -  Lana.
  - Mire vársz?  Vedd már fel!  - utasítottam. - Hangosítsd ki!
  - Szia Lana! Merre vagytok?  - szólt bele.
  -  Sarah is ott van veled? -  kérdeztem.
  - Srácok!  - kezdte sírva.
  - Hé, mi a baj? Megijesztesz!
  - Autóbalesetet szenvedtünk. - szipogta. -    Behoztak a kórházba minket.
  - Mi? És..  Mi van Beckyvel meg Sarahval?  - kérdezte aggódva Ed.    Nekem teljesen elakadtak a szavaim.
Egyből a legrosszabbakra tudtam gondolni.
  -  Sarah jól van, épp most vizsgálják.  De Becky...   Becky még mindig nincs magánál.
  - Odamegyünk!  - mondtuk egyszerre.

Lana szemszöge:

 Csak ültem a folyosón és bámultam magam elé. Elmerengtem a régi emlékeken.  Még kislány koromban nyaranként, rengetegszer elkísértem a nagypapámat hosszú autóutakra.  Egy ilyen út során, sohasem fordult elő, hogy ne láttunk volna árokba borult, összetört autókat.  Ilyenkor mindig hálát adtam az égnek, hogy nem én, vagy egy közeli ismerős ült bennük.
  -  Hogy érzed magad?  -  ült le mellém valaki.   Ijedten kaptam a fejem a hang után.
  - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! -  mondta a mentős srác.   -  Tessék, hoztam neked egy kis forró teát.  -  nyújtott egy gőzölgő poharat.
  - Köszönöm!  Köszönök mindent!
  - Ugyan, én csak a dolgomat végeztem.   Freddie vagyok.
  -  Lana.
  -  Örülök, hogy elárultad végre a neved!  Persze jobb lett volna, ha más körülmények között találkozunk.
  -  Nekem mondod?  -  kortyoltam bele a teámba.
Örültem, hogy ott volt velem Freddie.  Jól érzem magam a jelenlétében és persze a mellett sem lehet elmenni, hogy nagyon helyes.  Mellette kicsit elfeledkeztem a történtekről, míg John és Edward meg nem érkeztek.
  - Hogy vannak a lányok? - kérdezte aggódva John.
  - Még nem mondanak semmit. - kezdtem. -  Vizsgálják őket.
  - Bcky felébredt már?  - kérdezte Edward.
  - Igen.  Nemsokkal az után, hogy hívtalak titeket.
  - Ha gondoljátok, megpróbálhatok szerezni pár infót. - ajánlotta Freddie.
  - Megtennéd?
  - Nem biztos, hogy sikerrel járok, de érdeklődhetek utánuk.
  - Leköteleznél vele! - öleltem át.
Kínos pillanat, mikor senki sem számít egy ilyen mozdulatra, még magam sem...   Amilyen lendülettel rávetettem magam, el is engedtem.  Jól nézhetett ki kívülről, főleg, hogy láttam Edwardön, alig bírja visszatartani a kitörő nevetést.   Freddie zavartan felállt és elment tőlünk.
  - Ki volt ez a srác?  - kérdezte John.  
Szerencsés helyzetben voltam, hogy nem viselte az egyenruháját, gondoltam, kicsit megleckéztetem Edet, amiért kinevetett.
  - Valami Freddie.  Nagyon rendes gyerek.  Úgy tudom, hogy Beckyvel kavar!
  - Mi van? - nézett rám rémülten Ed.  Ennyivel sikerült a kiakadás szélére hoznom...
  - Há! Megvagy!
  - Miről beszélsz?
  - Ajj Edward, olyan kis átlátszó vagy!  Na csüccs ide! - paskoltam meg magam mellett a széket.  Először nem akart engedelmeskedni, de aztán mégis beadta a derekát.  -  Figyelj rám! Ha nem mondod el neki mit érzel, találni fog egy másik srácot, aki elmondja neki mindazt, amit tőled akart hallani!  Mert tudom, hogy ő is ugyan azt érzi, amit te.  És azt is tudom, hogy csak az elutasítástól féltek!  De higgy nekem, ez nem fog megtörténni!   És nyugodj meg, Freddie az egyik mentőorvos, aki behozott minket és inkább megtartom magamnak!
  - Most, hogy mondod. - kezdte John. - Ott jön!
Arra felé fordultam,  amerre John mutatott.  Freddie nem volt egyedül, egy orvos jött vele.  Mindhárman egyszerre pattantunk fel.
  - Srácok! - kezdte Freddie.  - Ő itt Dr. Blunt.  De át is adnám doktor úrnak a szót!
  - Köszönöm!  Nos, akkor bele is vágnék.  Én kezeltem mindkét pácienst, név szerint Becky Rosst és Sarah Wilsonst.  Mindkettejük   állapota stabil.  Ms. Ross még egy hétig folyamatos kezelésre szorul, így bent tartjuk, ellenben Ms. Wilson, persze ha minden a mostani állapotban marad, 2 nap múlva hazamehet.  Szerencsére neki csak egy gyenge agyrázkódása volt, amit könnyen kezeltünk, a magzatra nem hatott semmi külső erő, így teljesen rendben vannak mindketten.  Ms. Rossnál kicsit súlyosabb volt a helyzet, de már ő is jól van!
  - És be lehet menni hozzájuk? - kérdezte Edward.
  - Természetesen!  A Kolléga odakíséri magukat! - mutatott Freddie felé. - Nekem most mennem kell! További szép napot!
  - Köszönjük!
Pontosan ezekre a hírekre volt szükségünk. Végre mindannyian megnyugodtunk, de ez talán Johnon látszódott a legjobban.
Szerintem ha bármi is balul sült volna el, az már utolsó csepp lett volna neki a pohárba.  De csak csodálni tudom, hogy mindent ilyen jól bír.
Közben megérkeztünk a kórtermekhez.  John egyenesen bement a Sarahéba, de Edward kint marasztalt egy pillanatra.
  -  Csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm!  Mindent, amit mondtál nemrég. És megfogadom a tanácsodat!

      Következő rész 4 komment után! :)  

 

52. rész - Minden, egy nap...

John szemszöge:


- John! A rendőrök téged keresnek!  - mondta Sarah.   Értetlenkedve néztem rá, azt hittem csak ugrat, de látszott rajta, hogy aggódik.
 - Na mit műveltél már megint? - pattant le mellém a kanapéra Ed.   Látszólag kicsit sem vette komolyan.  Ami azt illeti, most még én sem.
 - Rögtön kiderül! - álltam fel.
Sarah az ajtóhoz kísért, ahol valóban két egyenruhás úriember állt.   Köszöntöttük egymást, bemutatkoztunk, majd a lényegre tértek:
 - Úgy tudjuk, Kevin Grimes a maga bátyja.
 - Igen. Mi van vele?  - kérdeztem.
 - A testvérét, dogcsempészés, birtoklás, valamit annak terjesztése és fogyasztása miatt az éjszaka őrizetbe vettük. - kezdte a magas.   Ledöbbenten álltam előttük.  Nem tudtam mire vélni a hírt.  Én Kevint nem így ismerem.  Miért tenné ezt?  Az alacsonyabbik rendőr zökkentett vissza a valóságba. Már ha ez az...
 -  Éppen ezért, minden olyan házhoz, ahol Mr. Grimes megfordulhatott, házkutatást rendelt el a bíróság. - nyújtotta át a papírt.   Átfutottam a fontosabb részeket, majd odaadtam Sarahnak, ő jobban ért az ilyenekhez.
 - Mi már egy jó ideje nem találkoztunk Kevinnel, de jöjjenek! - mondtam végül.  
Bekísértem őket a nappaliba.  Edward meglepődve nézett fel a telefonjából, nem igazán értette, hogy mi is történik.
 - És csak ketten lesznek, vagy... ?  - kérdezte  halkan Sarah.
 - Nem.  Azonnal itt lesznek a többiek is.
 - Miért?  Mi fog történni? - állt fel Ed a kanapéról.  
 - Átkutatják a házat.  - mondta Sarah.
 - Mégis minek? - értetlenkedett.
 - Kevint az éjjel letartóztatták...  - kezdem.
 - Mi? Miért?
 - Végig mondhatom?
 - Ja persze mondjad!
 - Köszönöm.  Szóval, a bátyánkat este letartóztatták mert drogozott, meg mindent csinált vele, amit csak lehet.
 - Kevin?
 - Van másik bátyánk?
 - Nekem speciel van, de...
 - Edward! - szóltam rá, már idegesen.
 - Hé, hé nyugi! Megértem, hogy váratlanul ért a hír, de azért ne ess neki a testvérednek!  - ölelt át hátulról Sarah.   Mély levegőt vettem, ami  lenyugtatott és segített, hogy ne a magas C-ről kezdjem a mondandóimat.
 - Ne haragudjatok!  Csak Edward, jössz itt a hülyeségeiddel, mikor azért elég komoly a helyzet.
 - Igaz. Bocsi. - kezdte. -   Hé, amúgy hova lettek a zsaruk?
 - Nem tudom,  az előbb még itt voltak. - néztem oda, ahol nemrég még álltak.
 - Kimentek, ott várják meg a többieket. - világosított fel minket Sarah.
 - Mind1 is...  Anyuék tudnak vajon erről az egészről?  - jutott eszembe.
 - Megkérdezem.  - halászta ki Ed a zsebéből a telefonját.
Félrevonult, én pedig Sarah felé fordultam.
 - Jól vagy? - kérdeztem.
 - Te engem csak ne félts!   Nagy a nyomás rajtatok,  most meg még ez is...  Nekem kéne megkérdeznem!
 - Minden oké.  Csak, nem fér a fejembe.  Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy Kevin ilyet tegyen.
 - Mindannyiunkat meglepett az biztos.
Szorosan magamhoz öleltem Saraht.  Percekig álltunk így.  Legszívesebben  örökké így maradtam volna, de muszáj volt elengednem őt, mert a kis pocaklakó akkorát rúgott, hogy az én hasam is belesajdult.  Mindkettőnket megnevettetett.  Hihetetlen, de még odabent is képes volt oldani a feszültséget.
 - Alig várom már, hogy a kezemben tarthassam! - mondtam mosolyogva.
 - Igen, én is.  De erre még 4 hónapot várnunk kell!
 - Tudom.
Sarah újra hozzám bújt, de szinte rögtön el is engedett, a telefonja csörgése miatt.
 - Ki az?
 - Csak emlékeztető.  Beckyék nemsoká landolnak.  Nem baj, ha itt hagylak titeket egy kis időre?
 -  Róluk meg is feledkeztem.  Dehogy baj, menjél nyugodtan!

  Sarah szemszöge:

Annyira tudtam örülni, mikor végre átjutottam a rendőrök, az újságírók és a kíváncsiskodó rajongók tömkelegén és hozzáfértem végre az autómhoz.   Igazán rászokhatnék már, hogy ne a ház előtt, hanem a garázsba parkoljak. Végül is azért van...  
A házunk előtt hatalmasra nyúlt a tömeg.   Természetesen nem várhattam meg, amíg mindenki tovább áll, így próbáltam nem elütni senkit.

Éppen, mikor leállítottam az autó motorját, a reptér parkolójában, jelzett a mobilom, hogy Becky és Lana 5 perc múlva landolnak.  Gratulálni tudtam volna magamnak ezért a pontosságért...  Ami azt illeti, mostanában nem vall rám.
Tömegre számítottam,  már csak az ünnepek miatt is, de a reptér szinte üres volt.  Ezért is volt könnyű kiszúrni a barátnőimet, ahogy a bőröndjeikkel rohannak felém.
  - Úristen, de hiányoztál!  -  ugrott a nyakamba Becky.
  - Te is nekem!  Nagyon örülök, hogy végre itt vagy!
  - Nem akarlak összenyomni titeket, de egyszerűen nem tudlak elengedni!
  - Pedig jó lenne, vagy úgy jársz, mint John!  Na meg hadd üdvözöljem Lanat is!
Amint Becky elengedett, Lana  át is vette a helyét.  Mondjuk ő gyengédebb volt.   Percekig álltunk a terminál közepén és beszélgettünk. Mikor ezt meguntuk a kijárat felé vettük az irányt.
  - Segítsek?  Vigyek valamit? - kérdeztem a lányoktól.
  - Nem kell köszi.
  - Nekem se.
  - Remek!  Én is így gondoltam! - viccelődtem.
  - Most, hogy mondod... - kezdte Becky.
  - Áj áj, ez a hajó már elment!  
  -  Neked is hiányzott ez a kedvesség? - kérdezte Becky Lanatól.
  - Abszolút!  - válaszolta.
Átgázoltunk a majdnem üres parkolón és bepakoltunk a kocsiba.   Becky úgy érezte, hogy még nem elég fáradt a kicsivel több, mint 8 órás repülőúttól és ragaszkodott ahhoz, hogy a volánhoz ülhessen.   A jeges utakon utálok utas lenni, de megesett a szívem a barátnőmön, így megengedtem neki, hogy vezessen.  Út közben  elmeséltem nekik az otthoni káoszt.  Mivel John még nem csörgött, hogy tiszta a ház, nem haza felé tartottunk, hanem egy város széli kis vendéglőbe.  Beckyvel rengeteget jártunk oda régen.  Eddig mindig nyitva volt az ünnepekkor is, éppen ezért reméltük, hogy ez nem változott.  
 -  ...  és annyira örültem, hogy végre azt csinálhatom, amit....
 -  Vigyázz!!  -  kiabálta hátulról Lana.
Becky hirtelen félrerántotta a  kormányt, de így sem kerültük el a balesetet.  Az utolsó emlékem, hogy hangosan koppan a fejem az ablakon, mikor a fának ütközünk....

          Következő rész  4  komment után! :)