44. rész - Szülinap a sürgősségin

   A konyha padlóján fekszem. Körülöttem mindenhol üvegszilánk és vér. A karjaim őrültem fájnak.
Mintha ezer kis tűt döfködnének a csuklómba. De valójában a fagyis kehely szilánkjai fúródtak belém, ahogy rájuk estem.  Hirtelen Edward jelent meg az ajtónál. Szemeiben a nyugalmat a rémület váltotta fel, mikor szembesült a körülöttem lévő helyzettel.
   - John! Gyere ide gyorsan! - kiabálta, míg hozzám rohant.  Letérdelt mellém, de nem tudta, hogy mitévő legyen.
  - Úristen! Mi történt? - siettet John is mellém.
  - Elcsúsztam. A kelyhek kiestek a kezemből, eltörtek én pedig a szilánkokra estem. - magyaráztam.
  - Tessék! Tekerd ezt a kezére! - nyomott John a testvére kezébe egy törülközőt. Ő is ugyan ezt tette az ő oldalán. Ed a zsebében kezdett kotorászni.
  - Mit csinálsz? - förmedt rá John.
  - Hívom a mentőket.
  - Nem, arra nincs időnk.   Nekem kell bevinnem a kórházba. -mondta.
Az ölébe vett, majd elindult velem kifelé az autóhoz.  Edward segített beültetni, majd ő visszament a házba a többiekhez. John betelefonált a kórházba, hogy úton vagyunk meg elmondta a panaszokat. Azt a feladatot kapta, hogy semmiféleképpen se hagyjon elaludni. Tartson szóval, meg ilyenek.  Próbálta magát nyugodtan álcázni és persze eleget tenni a dolgának.
Figyeltem rá, magamnál voltam, de egyre jobban kezdtem szédülni és a szemhéjaim súlya is, mintha a kétszeresére nőtt volna. A sebeimben a vérzés nem akart elállni. A törülközők, amiket a fiúk rám tekertek, már teljesen átáztak. Johnnak be nem állt a szája. Egyfolytában kérdezgetett mindenféle értelmetlen dolgokról. Jól csinálta, amit csinált. Mikor már kezdett kifogyni a kérdésekből, olyanokkal állt elő, hogy a Pokémonban kinek szurkoltam, Ashéknek, vagy a Rakéta csapatnak?
Amint odaértünk a kórházhoz, egyből jöttek elénk az ápolók. Kiszedtek az autóból és egy ágyra fektettek. Betoltak egy kórterembe, ahol érzéstelenítőt kaptam és nekiláttak a sebeimnek. Mivel már eleve kába voltam és a nyugtató rátett még egy  lapáttal, sikerült szépen elaludnom.

Később:

Arra ébredtem, hogy szörnyen belenyilalt a fájdalom a karomba. Elmúlt az érzéstelenítő hatása.
  - Nem tudom. Az biztos, hogy éjszakára bent kell maradnia megfigyelésre, mert sok vért veszett. - hallottam John hangját a szoba másik feléből. - Most alszik. .... Nem, én bent maradok vele. .... Holnap vizsgálják meg.  ... Igen, szóltam. Holnap az első dolga, hogy bejön hozzá. ... Persze, gyertek.  - végre felém fordult és észrevette, hogy nézem. - Most leteszem, Sarah felébredt. .... Mindenféleképpen. Szia. - tette végre le.
  - Edwardel beszéltél? - kérdeztem.
  - Igen. Aggódnak miattad! - jött közelebb. -  Hogy érzed magad?
  - Jól, csak fájnak a karjaim. - mondtam, majd végignéztem magamon.  Mind a 2 kezem a könyökömig bekötözve. Szinte látszott, ahogy lüktetett.
  - Ugye tudod, hogy nagyon megijesztettél? - nézett mélyen a szemembe.
  - Sajnálom!
  - A lényeg, hogy jól vagy. - csókolt homlokon. - Felkeltél, hívnom kell a nővért.  -  elhajolt tőlem és megnyomta a felettem lévő hívó gombot.
Pár perccel később egy ápolónő jött be a szobámba. Amíg mindent ellenőrzött, John a szoba végéből, -  ahol nem régen telefonált - állt és figyelt.    Most is kaptam valami fájdalomcsillapítót, ami úgy kiütött, hogy másnap délig jártam az álmok nyugodt és gondtalan völgyét.

Másnap:

Miután felkeltem, vittek egyből mindenfele. Vérvétel, ultrahang, meg ilyenek.  John egyikre sem jöhetett velem, így ő csak idegesen várt a szobámba. Amíg aludtam, anya bejött hozzám látogatóba, de sajnos nem tudta megvárni, míg felébredek, így vele nem találkoztam. De mire visszavittek, John már nem volt egyedül. Edward, Madison, Becky és Lana, mind bejöttek és engem vártak. Mindenki megölelt és egyből kérdezősködni kezdtek.  Már épp nekiálltam volna válaszolni a feltettekre, mikor mennyei illat csapta meg az orrom.  Becky kezében egy McDonald's-os zacskót fedeztem fel.
   - Ugye azt nekem hoztad? Majd éhen halok. - mutattam az illat forrására.
   - Tudom, hogy utálod a kórházi kaját. Gondoltam jól esne valami ilyesmi. - nyújtotta át mosolyogva a zacskót.  Megölelném Beckyt, ha épp nem a zacskóval kínlódnék.
   - Imádlak! - mondtam, majd nekiláttam a kajának.
Mindenki az ágyam körül volt, beszélgettünk és amíg vártuk a dokit, a sült krumplimat lopkodták.
   - Ms. Wilson, készen vannak az eredmények. - jött be az orvos. - Kérem hagyjanak magunkra. A fiatalember maradhat. - mutatott Edre.  Hát igen, akik nem ismerik őket, nehéz számukra a megkülönböztetés.
  - Nem nekem kell maradnom. A bátyámnak. - mutatott Johnra, majd kiment a többiekhez. 
John az ágyam mellett állt és az orvost nézte. Látszott rajta, hogy ideges. Hogy egy kicsit kizökkentsem, a szabadon lévő ujjaimmal megfogtam a kezét.
  - Elnézést kérek! - mondta a doki.
  - Nem történt semmi. Ikrek vagyunk, már régen megszoktuk, hogy összekevernek minket.   De rátérhetnénk a lényegre? - sürgette.
  - Hogyne.  Szóval, a vizsgálatok alapján, a magzatra nem volt hatással sem az esés, sem pedig a jelentős vérveszteség. Minden teljesen rendben van.
Mindketten megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Ez a hír, most igen jól jött.
  - Ez nagyszerű. - mondtam.
  - Valóban az. A zárójelentése is elkészült. - nyújtott át egy A4-es borítékot. - Felöltözhet és hazamehet. De 2 hét múlva szeretném újra látni kontrollon és varratszedésen. 
  - Rendben. - bólogattam.
Mikor kiment John magához ölelt, majd mikor elengedett egy táskát rakott az ölembe.
  - A csajok hoztak neked pár cuccot.
  - Segítesz? -  mutattam fel a bekötözött karjaimat.
Azzal a pár ujjammal, ami szabadon van, igen nehéz bármit is csinálni. Főleg öltözködni.   Miután nagy nehezen végeztünk mindennel a váróba mentünk a többiekhez, majd kifelé indultunk.   Az épület előtt rengeteg riporter meg újságíró várt ránk. Tudtam, hogy nem lesz zökkenőmentes a hazaút, de ezt azért már túlzásnak tartottam.  Próbáltam a lehető legjobban elrejteni a bekötözött karjaimat.
Szerencsére csak a parkoló feléig követtek minket, az autókhoz már nem jöttek.  Csöndben telt az út.  Egy nehéz éjszakán vagyunk túl. Csak arra vártam, hogy kifeküdhessek az új, hatalmas ágyunkon. De ahelyett,  hogy az új házhoz mennénk, a szüleim kocsifeljárójára parkoltunk. 
  - Hogy, hogy ide jöttünk? - értetlenkedtem. 
  - Gondoltam szeretnél a saját ágyadban pihenni. Meg a szüleid még nem tudják, hogy hozzám költözöl!
  - Igaz.
  - Remélem nem baj.
  - Oh, nem dehogy! - hazudtam.  
Nem tudom miért, de valahogy most szívesebben lennék a máshol, nem  pedig itthon. 
  - Bejössz? - kérdeztem.  
  - Most inkább, hazamegyek. Pihenek egy kicsit.  De később, ha gondolod visszajöhetek.
  - Rendben.
Közelebb hajolt hozzám és búcsúzóul megcsókolt.  A kocsifeljárón vártam, míg elhajt, majd odasétáltam az ajtóhoz.  Benyitottam volna, de az ajtó zárva volt. Reflex szerűen keresgélni kezdtem a kulcsom után, de nem volt nálam. Becsengettem, hátha itthon van valaki, de semmi.  A törpe alatt sem találtam a pótkulcsot.  Ekkor jutott eszembe, hogy mindenem a táskámban van, amit a srácoknál hagytam. Az autóm sincs itthon, az is náluk van. Beckyék azzal mentek ma a kórházba.
  Egyedül, kirekesztve éreztem magam.  John magamra hagyott, a régóta nem látott barátaim rám se hederítenek, a szüleim pedig, kitudja hol vannak éppen. Úgy döntöttem nem várok senkire és egy olyan hely felé vettem az irányt, ahol mindig jól érzem magam és ahol bármikor kiönthetem a szívem. A tisztásom felé...
 
 

43. rész - Egy új szerelem (Edward szemszöge)

  - Ezek kik voltak? - kérdezte Madison.
  - Nyugi, csak a testvérem John és a barátnője.
  - És nem tudnak kopogni?
  - Nyilván azt hitték, hogy lent vagyok a többiekkel. - fogtam meg a kezét.
Madison a barátnőm. Nem olyan régen ismertük meg egymást. Még igazából nagyon friss a kapcsolat. Egyből megfogott benne valami. Mikor John Sarahnál volt, unatkoztam otthon egyedül és elnéztem a plázába.  A CD boltban botlottunk egymásba. Egyszerre nyúltunk az egyetlen Maroon5 albumért.  Mi már megvettük Németországban, de az ott is maradt..  Elfelejtettük elrakni.  Ezért is gondoltam, hogy megveszem itthon.  De végül neki adtam. Később beültünk az egyik gyorsbüfébe, ahol folytattuk a beszélgetést.  Igazából csodálkoztam, hogy másnap nem volt minden újság velünk tele, hogy: "Jujj Edward Grimes randizik!!"  Kiderült, hogy rengeteg közös van bennünk. Mindketten imádjuk a zenét, a sushit, az extravagáns ruhákat...  Noha, ő csak nézni.  Ja és persze Britney Sperast.
Nem régen költöztem vissza Olaszországból, hallott már a Jedwardről, de nem mondhatni rajongónak.
A plázás találka után még összefutottunk párszor, randiztunk, aztán kimondtuk: együtt járunk!
Mindez több, mint 1 hónapja volt.  Senkinek sem szóltam még rólunk, Johnnak sem.
Vártam a megfelelő pillanatra, ami sosem akart eljönni. Mostanában elég sok minden összejött körülöttünk.
  - Gyere, bemutatlak nekik! - húztam fel az ágyról.
  - Öhm, rendben.
A szobájuknál én sem törtem magam kopogással. Hirtelen benyitottam, de nem volt bent senki.
  - Biztosan lent vannak. - mondta Mad mögöttem.
  - Igazad lehet.
A lépcső közepén, már biztos voltam benne, hogy igaza van.  John hangos nevetése szivárgott ki a konyhából. A hang irányába indutunk kéz a kézben.
Mindenki az étkezőasztalnál ült, pizzás dobozok, poharak, üdítősüvegek társaságában. Egyre nehezebbnek éreztem a kezünket a sok rászegezett tekintettől.
  - Na végre, hogy itt vagytok. Rátok vártunk! - jött oda hozzánk John. - Hagytunk nektek pár szelet pizzát, ha éhesek lennétek.
  - Köszi! - kezdtem. - John ő....
  - Ó, milyen bunkó vagyok! - vágott a szavamba. - John vagyok. Edward testvére. - nyújtotta Madison felé a kezét.
  - Madison Logan. - mutatkozott be ő is. 
  - John, ő itt a barátnőm.  
  - Ohh, megnyugodtam. Azt hittem, hogy leszerződtél kannibálnak és ő az áldozat, a szobádban látottak alapján. Ja és bocsi, hogy rátok nyitottunk.  
  - Csak egy csók volt! - ütöttem a vállába. 
Miután megvolt a "nagy"  bemutatkozás leültünk a többiek közé. Miközben ettem a maradék pizzát beszélgettünk, hülyültünk. Szerencsére Madison sem érezte idegenek közt magát, ahhoz képest, hogy most először találkozott a barátainkkal. 
  - Javaslom menjünk át a nappaliba. - mutatott annak az irányába John. 
  - Ki kér fagyit? - kérdezte Sarah.
  - Jöhet!
  - Nekem is.
  - Igen, jól hangzik. 
  - Jöhet nekem is. 
  - Rendben.  Akkor menjetek át, én meg viszem rögtön. 
  - Ne az ünnepelt csináljon már mindent! Segítsek? - kérdezte Logan. 
  - Oh, hagyjad csak.  Megcsinálom. Meg amúgy is, Kendallék biztosan hiányolnának a karaokenál.  
  - Rendben!
  - Jobb is így, úgyis finomabb, amit Sarah hoz! - mondtam. 
Mindenki átvonult a nappaliba. Kapcsoltunk egy kis zenét, meg kipróbáltuk az új karaoke gépet, ha már Sarah felhozta.  
Britney Spears - Hit me baby one more time-ját a konyhából kiáramló üvegcsörömpölés zavarta meg. Alig lehetett hallani, mert elnyomta a zene. Szerintem csak én vettem észre. Odamentem, hogy megnézzem, mit bíbelődik a drága sógornőm.  A küszöbnél megfagytam. 
  - John gyere gyorsan! - üvöltöttem olyan hangosan, ahogyan csak tudtam, közben Sarahoz rohantam.  

42. rész - Szülinapi meglepetés

  Nagy kő esett le a szívemről, hogy John örült a hírnek. Mióta tudja, úgy vigyáz rám, mint valami porcelánbabára. Ami persze nagyon aranyos tőle, de néha már idegesítő. A  szüleinknek még nem mondtuk el. Várjuk a megfelelő időpontot.  Azt viszont már említettem anyuéknak, hogy nem megyek vissza az egyetemre.   Nem örültek neki, de hát ez van. Kérdezték, hogy miért, de nem adtam megfelelő indokot.  Az igazi ok persze a baba, de ezt nem mondhattam nekik.
 Ma reggel, már mások voltak. Ma van a születésnapom és ilyenkor mindig ők keltenek egy nagyon finom reggelivel az ágyban.  Komolyan úgy bánnak velem, mint egy 10 éves kislánnyal, de azért aranyos tőlük.  Azt viszont furcsálom, hogy már délután van és a közeli barátaim nem nagyon törték magukat, hogy felköszöntsenek.  Gondolok itt leginkább Beckyre.  Ő mindig a születésem időpontjában, hajnali  4:10-kor hív, hogy felköszöntsön. De ez ma elmaradt. És John sem keresett még, hogy ellenőrizzen minden rendben van-e.  Ez furi. Szerintem készül valami. A mai nappal már hivatalosan is kiléptem a tinédzser korból. 20 évesen már mintha felnőttebbnek érezné magát az ember.  Pedig semmi sem változott.
Ha jobban belegondolok, anya is 20 éves volt, mikor szült engem. Csak akkor az még tökre természetes volt.  Ma már egy fiatal lányt, nagy pocakkal szinte megvetnek az utcán. Tuti velem is ezt fogják tenni, amint kitudódik. Pedig pont én voltam mindig az, aki várni akart. Előbb inkább a karrier, munka aztán a család.  De hát hiába tervez előre az ember, úgyis az van, amit a sors akar.
Ugye, hogy vége a nyárnak, a szüleimnek még több munkájuk van, így keveset vannak itthon.  Apa mivel ügyvéd sokat van úton. Ma délelőtt is elutazott és egy hétig biztosan nem lesz az országban.  Martin suliban, aztán általában a haverjainál van, így a napjaimat rendszerint egyedül töltöm, hacsak valakik át nem ugranak.  Ma ez nem történt meg, így unalmamban kitakarítottam a szobámat.  Éppen a szekrényemben raktam rendet, mikor végre megcsörrent a telefonom. Az éjjeli szekrényemhez rohantam és felkaptam a mobilom a rádiós vekkerem mellől, ami tisztán mutatta a szeptember 16.-ot, vagyis a mai dátumot.  Végre az hívott, akire már régóta vártam.
  - Szia! - szóltam bele mosolyogva.
  - Jó napot kívánok! - kezdte a hang, ami nem a Johné volt. Megnéztem gyorsan újra a hívót, lehet csak odaképzeltem John nevét, de nem. - Elnézést a zavarásért. A szupermarket parkolójában találtam ezt a telefont és ez a szám volt a leggyakrabban tárcsázott szám. Hogyan tudnám visszaszolgáltatni a mobilt a gazdájához?
  - Üdvözlöm! A tulajdonos barátnője vagyok. Esetleg most rögtön érte mehetek, ha magának úgy jó. - mondtam kicsit csalódottan.
  - Most sajnos nem tudom itt megvárni, de ha mondok egy címet, esetleg oda tudna jönni? Úgy fél 6-ra? - kérdezte.
Az órára pillantottam. 4 múlt nem sokkal, jobb dolgom meg úgy sincsen...
 - Jó, persze!
A nő a vonal másik végén gyorsan ledarálta a címet, majd sietségre hivatkozva bontotta a vonalat.
Tipikus! Ha nem egy laptopot vagy egy gyereket hagynak el, akkor egy telefont...  A címet néztem a papíron. Nincs messze, ismerem a környéket. Ott vannak a legnagyobb és legszebb házak. Még szerencse amúgy, hogy nem egy rajongó találta meg, vagy épp egy olyan, aki inkább jobbnak látja megtartani magának a mobilt.

Később:
A címet a táskámmal együtt az anyósülésre dobtam, majd elindultam. Nem egyszer próbáltam hívni Edet, hogy szóljak a dolgokról, de persze  nem vette fel. Ugyan, miért is tette volna?!
Út közben ahogy általában szoktam, ha egyedül vagyok, a rádióval énekeltem. Körülbelül 15 perc alatt értem a házhoz.  Még egyszer ellenőriztem a házszámot, majd a kapuhoz sétáltam és megnyomtam a csengőt. A Kaputelefon sokáig csengett, majd anélkül, hogy beleszóltak volna, beengedtek. A nehéz vaskerítés elhúzódott  majd a széles gránitköves járdán elindultam a házhoz.  Körülöttem a hatalmas kert, a tökéletesre vágott gyönyörű szép fű ámulatba ejtő volt. Szinte láttam magam előtt,  ahogyan szaladgálnak, játszadoznak a gyerekek rajta. Mikor az ajtóhoz értem, be akartam kopogni, de találtam egy kis cetlit rajta  "Gyere be!" felirattal. Hát gondoltam nekem szól, tehát vettem a bátorságot és bementem.  Az épület belülről is gyönyörű volt.
  - Hahó! - mentem lassan előre.
Mikor a nappalihoz értem:
 - MEGLEPETÉS! - üvöltötték egyszerre.
A szám elé kaptam a kezem. El sem hittem.  Ott volt mindenki, John, Edward, Becky, Jake, Lana, az egész Big Time Rush.  Mielőtt feleszmélhettem volna, már egyből szólt a Boldog Szülinap!  aztán John odajött hozzám egy hatalmas tortával a kezében, hogy fújjam el a gyertyákat. Tényleg nagy volt, szerintem azt egy hétig fogjuk enni. Miután ez megvolt végig öleltem mindenkit, átvettem az ajándékokat.

  - Na, mit szólsz a házhoz? - kérdezte John, mikor végre ketten maradtunk egy kicsit.
  - Nagyon szép! De kié?  Ja és látom nem hiányzik a telefonod!  - vettem ki a zsebéből.
  -  Igen, az új szomszédok szívesen segítettek kicsit megtréfálni téged, hogy idegyere. - mondta nevetve. - A ház pedig  Edwardé és a miénk.  Sara, szeretném, ha ideköltöznél!
  - Mi? - kerekedtek el a szemeim.
  - Itt kényelmesen elférnénk mindannyian. Nem kellene átjárkálni egymáshoz. Meg ha megszületik a baba egy helyen kell lennünk. Minden sokkal könnyebb lesz, ha összeköltözünk. - magyarázta.
  - Igazad van!  - mondtam.
  - Na, akkor benne vagy? - kérdezte izgatottan.
  - Hát, ennél jobban már úgysem siethetjük el a dolgokat, szóval benne.
  - Reméltem, hogy ezt mondod! - ölelt magához..
  -  Ajj hát itt vagytok! -  húzott fel Becky. - Gyertek, megjött a pizza. Mindenki rátok vár.
  - Köszi, hogy szóltál, megyünk azonnal, csak Sarat körbevezetem az új otthonában. - puszilt arcon John.
  - Összeköltöztök?
  - Igen!  És hamarosan négyen fogjuk lakni ezt a házat. - magyarázta mellettem a fiú.
  - Hogyhogy? - nézett ránk nagy szemekkel Becky.
  - Hát nem tudod?
  - Mit?
  - Nem, nem tudja, még nem mondtam el neki.
  - Ajj mondjátok már! - türelmetlenkedett.
  - Azt hittem már mondtad neki, hisz mindent megbeszéltek!
  - De úgy gondoltam, hogy ezt együtt közöljük vele.
  - Hahó! Beavatnátok?
  - Áááááá!!  Gratulálok nektek! Edward most mesélte a jó hírt. - rohant oda hozzánk Lana.
  - Mit? - türelmetlenkedett még mindig Becky.  Már kezdtem sajnálni.
 Éppen elkezdtem volna, mikor John közbeszólt.
  - Tipikus. Nem bírja tartani a száját.
  - Áruljátok már el!
  - Te még nem is tudod?
  - Dehogynem! Csak arra várok, hogy a ti szátokból is halljam!  Beavatnátok végre?
  - Saranak és Johnnak hamarosan gyerekük lesz! - előzött be Lana.
  - Úristen! Komolyan?  Ez csodálatos! Jajj gratulálok! - ölelt meg minket.
  - Bizony az. - kezdte John - Na de, hogyha nem haragszotok, most elrabolom kicsit Sarat. Hamarosan csatlakozunk hozzátok. Egyetek nyugodtan. - húzott a lépcső felé.  
A ház tényleg gyönyörű volt. Olyan nagy és modern, mégis otthonos.  A hatalmas ablakok miatt a naplemente fényei elárasztották a lakást.  John az idegenvezetést a mi szobánkkal kezdte, majd szépen haladtunk sorba. Megmutatta, melyiket gondolta a gyerekszobának. A hely nagyon kis tágas, minden kényelmesen elfér benne és ideális kis gyerkőcszoba lenne belőle. Edward hálóját is megmutatta. Mivel úgy gondoltuk, hogy kint van a teraszon a többiekkel, csak benyitottunk. Nem kellett volna. Éppen egy lánnyal ült az ágyon és szenvedélyesen csókolóztak. A csajt csak hátulról láttuk és mikor megfordult volna, mi már nem voltunk a szobában.
  - Hú! - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen.
  - Igen! De ki ez a lány?  

41. rész - Egy nap a srácokkal

Martin szemszöge:  

Na, itt egy újabb augusztus vége.  Hétfőn már kezdődik a suli, ma pedig szerda van.  Próbálok minden időt kihasznál, ami van még.  Legfőképp alszok, de persze sok időt töltök a haverjaimmal és a barátnőmmel is. Anya nem hagyja, hogy sokáig aludjak. Főleg így a nyár végén.  Mert, ha sokáig alszom, nem tudok majd felkelni....   Azt imádom, mikor nincsenek itthon, olyankor addig alszom, ameddig akarok. Kivéve, ha Sara, a drága nővérkém nem veszi át anyu szerepét....  Ma például így tett.   Már reggel 9-kor felkeltett, hogy el kell mennie, nem tudja mikor jön...    Aztán már persze nem tudtam visszaaludni.  Megreggeliztem, majd leültem a gép elé. Nem sokkal később a csengő hangja zavart meg. A rajtam lévő trikóban és rövid gatyában, amit én pizsamának hívok, mentem ajtót nyitni.  Kicsit megleptem a vendégeimen... 

  - Helló öcsi! - köszönt John. 

  - Szia! -  mondta Ed is, mikor felnézett a telefonjából.
  - Sziasztok! 

Nagyon itthon érzik már itt magukat, szó nélkül bejöttek és lehuppantak a kanapéra.  Mondjuk nem bánom,  kedvelem őket.  Jó fejek. 

  - Sara? Még alszik?  - kérdezte John. 

  - Nem, korán elment valahová.
  - Értem.  Nem mondta, hova megy és mikor jön? 

  - Eltaláltad! - mutattam rá a tényre. - Hívd fel, kérdezd tőle! 

  - Már próbáltuk de... - kezdte John. 

  - ... ki van kapcsolva! - fejezte be Edward. 

  - El akartuk hívni valamerre.  Hé, neked van valami halaszthatatlan programod mára? 

  -  Semmi. - rántottam meg a vállam. 

  - Akkor most már van!  Menj, öltözz!  Elmegyünk valamerre. - utasított John. 

  - Felőlem...  - indultam el felfelé. 

  - Hé, ennyire ne lelkesedj, hogy 2 szuper jó fej  sráccal töltöd a napot, ahelyett, hogy itthon unnád a buksid!  - szólt utánam Ed.

  - Megpróbálok! - kiabáltam le. 

Bementem a szobámba átöltözni. Nem tudtam mire számítsak, tőlük bármi kitelik. A szerkómat próbáltam az  övékhez hasonlóan összeállítani.

Laza, vagány, de mégis valahol elegáns. Miután megvolt a hajbelövés is, kikapcsoltam a gépet és visszamentem a srácokhoz.  Nagyban nézték a klipeket az egyik zenecsatornán. 

  - Na végre! Többet készülődsz, mint egy csaj. Már majdnem utánad mentünk megnézni, hogy élsz-e még. -  paskolta meg a fejem John, szét túrva ezzel a hajam.

  - Haha, nagyon vicces!  Most akkor várjatok még egy kicsit, mert rendbe kell rakni a fejem. Megint!  

  - Hány éves is vagy te? - nézett rám Edward. 

  - És egészen biztos, hogy fiúból vagy? - csipkelődött John is. 

  - Nemsokára 13 és kérdezd meg róla nyugodtan a barátnőmet. - feleltem, majd bementem a fürdőbe.  Miután végeztem autóba ültünk és elindultunk. 

  - Amúgy, hova is megyünk? - kérdeztem. 

  - Majd, ha ott leszünk  megmondom! - mondta bizonytalanul John. 

Egyszer csak  Edward  hátrafordult és mosolyogva bámult engem. 

  - Mi van? - kérdeztem, mikor már meguntam. 

  - Semmi, semmi. - fordult előre, majd hirtelen megint vissza. - Tényleg van barátnőd?  Hogy hívják? És mióta? 

  - Lorinak.  És szerintem azóta, mióta megszületett, de nem vennék rá mérget.   

Edward értetlenül nézett, John csak nevetett. 

Lori Webster

  - Mármint, mióta jártok együtt?
  - 7 hónapja. 

  - Húú, akkor az már komoly! - szólalt meg végre a volán mögül John is. 

  - És még csak smaci volt, vagy több is? Tapi? Petting? Vagy ennél is tovább jártok? - nézett rám hatalmas szemeivel. 

  - EDWARD! - szólt rá nevetve a testvérére John.  

  - Mi van? Csak érdekel? 

  - Nem hallottad még, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik?  És amúgy is, csak 12 éves....
  - 12 és fél! - vágtam közbe
  - Az most mind1! Szóval, szerintem a videojátékok  jobban érdeklik még. Nem Martin?  Úristen Edward úgy viselkedsz, mint egy kis perverz porcelán póni....  

Mielőtt válaszolhattam volna, Ed  beelőzött. 

  - Jól van na! Csak eszembe jutott, mikor mi voltunk olyanok, mint Martin.  12 évesek....
  - 12 és fél vagyok!
  - Az most mind1! - intett le ő is. - Na szóval, nekünk is akkor volt az első barátnős korszakunk és, hogy az még merőben más volt.
  - Hát igen...
  - Haladj a korral! - szóltam előre. 

  - Igyekszem! - bokszolt bele a térdembe.  Játékból visszaadtam neki.
  - Na, mielőtt megölnétek egymást.  Szerintem megjöttünk. - kanyarodtunk be a vidámpark parkolójába. 

A parkban még hülyébbek voltak. Mindenre felültünk, ami mozgott.  A horror házba is bementünk.  Engem küldtek előre, természetesen azért, hogy halálra ijesszenek. Na de mind1. Jó buli volt, mind addig, míg egy csapat rajongó lány körül nem vette őket képekért  meg minden másért, amit ilyenkor szoktak.  Eleinte egy padon gubóztam, de aztán meguntam a várakozást főleg, hogy telefonomat is otthon hagytam...


John szemszöge:
   Most először töltöttünk ennyi időt Martinnal, de nagyon jól szórakozunk. Szerintem bevezetjük.   A vidámparkba mentünk, ahol mindent kipróbáltunk.  Végre úgy bulizhattunk, hogy nem nagyon ismertek meg minket, vagy épp nem jöttek oda hozzánk.  Egy ideig...    Aztán jó páran még is csak körbevettek minket.  Természetesen beszélgettünk velük,  meg csináltunk képeket.  Egy idő után aggódó tekintettel jött vissza hozzám Edward.
  - Nem tudod, hol van Martin? - kérdezte.
  - Azt hittem veled van!
  - John! Én ott álltam a másik oldalon a rajongókkal.  Ő nem volt köztük! 

Végig néztem a környéken lévő padokat. Egyiken sem ő ült.   Rám is rám tört az aggódás.  Nem lehetünk olyan kretének, hogy elhagyunk egy gyereket.  

  - Neked megvan a száma? - kérdezte Ed.
  - Nem, nincsen.  Gondolom neked sincs!
  - Azért kérdeztem.
  - Kerestek valakit srácok? - kérdezte egy csaj.
  - Igen, ezért ne haragudjatok, de most nekünk mennünk kell! 

Gyorsan elköszöntünk tőlük, majd Martin keresésére indultunk.
  - Hangosbemondó? - kérdezte Edward.
  - Ez egy vidámpark. Ha van is hangosbemondó, tuti senki nem hallja meg.
  - Igaz...   De akkor hol keressük?
  - Nem tudom.  Megnézzük az összes játékot, hátha fent ül valamelyiken.
  -  Remélem a saját gyerekedre jobban odafigyelsz majd! - vágta hozzám Ed.
  - Mi? - értetlenkedtem.
  - Mármint... Úgy értem.. Tudod... Ha majd egyszer nekünk lesznek gyerekeink, akkor  ilyen nem fog előfordulni! - magyarázta ki magát. 

Tényleg mindent és mindenkit megnéztünk.  A körhintáknál megvártuk, még legalább kétszer körbemegy. 

Többször éreztem, ahogy rezeg a telefonom a zsebemben, de valahogy most nem foglalkoztam a hívásokkal. A lényeg, hogy Martin meglegyen. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg ő hívhat vagy valami.  

  - Hé John!  Ott van! - mutatott az óriáskerékre.  És tényleg. Éppen az utolsó körét ülte.   
- Siessünk. Nehogy megint szem elöl veszítsük. - mondtam.  

Odaszaladtunk a kerék kijáratához és vártuk, hogy megálljon végre.  Mikor leszálltak karon fogtuk Martint  és oldalra húztuk.
  - Miért mentél el tőlünk? -  kérdezte idegesen.
  - Unatkoztam. Gondoltam még ellesztek egy darabig a rajongókkal. Aztán megláttam az óriás kereket.  Arra meg még nem ültünk fel.  Odaakartam menni, hogy szóljak, de nem engedtek hozzátok. 

  - Jól van!  Lényeg, hogy megvagy és nincs bajod!  - mondta higgadtan Edward. 

  - Igen.  De most hazamegyünk! Szerintem elég volt már ennyi a vidámparkozásból. 

Elindultunk kifelé.  A hazaút csendesen telt.  A vezetés lenyugtatott. 

  -  A napnak ezt a részét szerintem nem kell említeni a nővérednek, sem a szüleidnek! Oké? - kérdeztem, miközben mentünk a bejárati ajtó felé, ami aztán hirtelen kinyílt.
  - Mit nem kell nekem említeni? - jött ki Sara mérgesen.
  - Hát... - kezdte Ed, de Martin közbe vágott.
  - John csak arra gondolt, mikor ma elmentem tőlük a vidámparkban és nem találtak.
  - Mi?
  - De ne haragudj rájuk! Az én hibám. Én mentem el. De egyből a keresésemre indultak! 
  - Szerintem folytassuk bent! - mondta Edward. 
Miután bementünk a nappaliba Sara elküldte a szobájába az öccsét, így hárman maradtunk.
  - Ne kímélj!  -  mondtam Saranak.  
Látszott rajta, hogy majd felrobban, de  Martin előtt tartotta haragját. Az asztalhoz sétált. Felvett valamit, majd elkezdte:
  - Tudjátok mi ez?
  - Persze!  Az a mobilom! - mondta Edward, majd érte ment.  
  - Igen!  Van pár nem fogadott hívásod!  Ennek fele én vagyok. Ne lepődj meg!   Becsúszott a párnák közé.  De John! Gondolom a tied nálad van.
  - Igen itt van! - vettem ki a zsebemből. Rossz ötlet volt.
  - Rászokhatnál arra, hogy hébe-hóba felveszed.  Martin se vitte a telefonját és eltűnt itthonról.  Nem hívott fel, hogy elmegy, nem is hagyott üzenetet.  Ti meg ugye nem vettétek fel a telefont. Szerintetek  én mit csináltam itthon, míg ti elvoltatok?  Aggódtam, hogy hol a fenében van az öcsém. Mert ugye rám volt bízva. Már éppen hívtam volna apát, hogy nem-e tud valamit, mikor megláttam az autótokat.   
  - Én megértem. És bocsi, szólnun kellett volna de 12 éves. Ha nem is mi vittük volna el, csak tud már vigyázni magára. - mondtam.
  - Igen, 12 éves. És még ez a jó eset, hogy veletek volt, nem pedig mással.  De akkor sem tudtam felőle semmit.  Te is ideges vagy, amikor nem kapsz hírt Edward felől!  És majd ha gyereked lesz?
  - Miért jön ma mindenki azzal, hogy mi lesz, hogyha gyerekem lesz.  Messze van még az!
  - Nem John, már  nincs olyan messze! - mondta Edward, közben böngészte a telefonját.
  - Mi?  Sara, miről beszél Edward?  - mentem hozzá közelebb.  
  - Jól hallottad! - kezdte, már sírva. - John, hamarosan babánk lesz!  
Hirtelen lefagytam, szavai hallatán.  Azt hittem hülyít, de látszott rajta, hogy nincs vicces kedvében. 
  - Komolyan? - ült ki egy hatalmas vigyor az arcomra. 
  - Igen! Az orvos ma erősítette meg. - mondta.  Gyorsan odamentem hozzá, megcsókoltam aztán magamhoz öleltem.  Nem érdekelt, hogy ott van Edward.  Úgysem figyel. Sara a vállamon sírt, de nem értettem miért. Egy csodás dolog fog velünk történni nem, hogy örülne, mint én.  Én speciel nagyon boldog vagyok, hogy apa leszek!        
  

  

                                   

40. rész - A teszt

 - Hé! Jól vagy? - kapott utánam a vendégem.
 - Edward! Mit csinálsz te itt? Nem később jöttök?  John is itt van? - álltam fel.
 - Nem. Előre küldött, igazából fogalmam sincs, hogy miért. De itt vagyok. - rántotta meg a vállát. - Az mi? - mutatott a kezemben lévő dobozkára.
Nem tudtam hirtelen mit feleljek. Az első, ami eszembe jutott:
 - Lázmérő! - vágtam rá.
Furcsán nézett. Látszott az arcán, hogy nem hisz nekem. De jobb hazugságra nem volt időm...
 - Hát persze! Engem meg a gólya hozott!  Az enyém kis nyámnyila lehetett, a John gólyája 10 perccel gyorsabb volt.. chh..  - poénkodott.
 - Jól van na! Ez egy teszt. Egy terhességi teszt.
Valamiért nem bírtam a szemébe nézni.
 - És minek az neked? - értetlenkedett.
 - Nem egyértelmű? - kérdeztem már mérgesen.  Amúgy is ingerült voltam, most pont nem hiányzott az ilyesfajta faggatózás.
 - Hé,hé! Nyugi! Ne húzd fel magad! - tette mindkét kezét a vállamra.
 - Bocsi, ne haragudj! Csak nagyon ideges vagyok.  Ma egy nő a piacon bogarat ültetett a fülembe. Azt mondta, hogy tuti terhes vagyok, ő az ilyeneket valahogy látja, vagy megérzi fogalmam sincs igazából. Arról akarok meggyőződni, hogy bolond a nő és tévedett.
 - Akkor azt ajánlom, hogy csináld meg a tesztet. Addig én a szobádban megvárlak. - mondta, majd lépett hátra egyet és magamra hagyott a fürdőben.
Újra kellett pár perc, mire rávettem magam a dologra.  Miután végeztem, a mosdón hagytam a szerkentyűt és vártam. Igazából nem tudtam mást tenni. Csak várni. Ez volt életem leghosszabb 5 perce.
Mikor a telefonom jelzett, hogy lejárt az idő, felpattantam a kád széléről. A szívem nagyon hevesen dobogott a torkomban. Nem mertem megnézni. Valamiért nem voltam rá képes. Féltem.
Kimentem Edhez.  Az ágyamon ült és szorongatta a takaróm szélét. Látszólag úgy izgult, mint én. Na jó,azért kicsit kevésbé.  Mikor meglátott egyből felpattant és odarohant hozzám.
  - Na? - kérdezte idegesen.
  - Megnéznéd nekem? - néztem rá kiskutya szemekkel.
  - Nagyon szeretnéd? - kérdezte nevetve.
  - Ühhüm! - bólogattam.
  - Hát jó! - mondta, majd mély levegőt vett és bement a fürdőbe.
Lassan utánaindultam és kíváncsian fürkésztem minden egyes mozdulatát.   Előbb a dobozon lévő leírást olvasta el, majd figyelme a tesztre esett.
  - Nos... - kezdte. - Ez szerint hamarosan nagybácsi leszek! - fordult felém mosolyogva.
  - Mi? - kerekedtek el a szemeim.  Jó számítottam rá, de nagyon bíztam az ellenkezőjében.
Odarohantam a mosdóhoz, hogy én is szemügyre vegyem. Igen. A 2 vonal tisztán kivehető volt.
A szemeim megteltek könnyel, de valamiért nem tudtam sírni. Edward lassan simogatni kezdte a hátamat, nyugtatásképpen. Egy kicsit segített. Jól esett, hogy ott van velem.  Nem nagyon tudtam megszólalni, csak megöleltem. Az ő karjaiban is a biztonságot éreztem. Olyan volt, mintha ő lenne az én nagy és erős bátyám, akinek mindent elmondhatok.
  - És most mi lesz? - kérdezte, mikor elengedtük egymást.
  - Fogalmam sincs. Ezek a tesztek nem túlzottan megbízhatóak, fel kell hívnom az orvosom. 
Hiába próbáltam még mindig bízni abban, hogy téves a megállapítás, egyre komolyabban kezdtem elhinni, hogy nem bolond a nő. Hogy igaza volt. 
  - Jó ötlet! A nőgyógyász biztosabban megmondja. 
  - Igen! - helyeseltem. 
A tesztet elraktam, vissza a dobozába, majd be az egyik fiókomba. Nem kéne még senkinek sem megtalálnia.  Eddel visszamentünk a szobámba és ott folytattuk a beszélgetést. Ennyit még nem voltunk kettesben, soha. De szerettem a társaságát. 
  - Johnnak mikor mondod el? Ma? 
  - Nem! Majd, ha biztos lesz.  Feleslegesen nem akarom felzaklatni. Kérlek te se szólj neki egy szót se! 
Ahogy ezt kimondtam, csengettek. 
  - Szerintem örülni fog neki. - mondta Ed azzal a cuki mosolyával, majd elindultunk lefelé. 
Fogadtuk a vendégeket. Jó volt újra látni Sussanat és a Grimes apukát Johnt.  Mióta újra együtt vagyunk, vele még alig találkoztam. A sor legvégén John állt. Az én Johnom.  Egy hatalmas csokor vörös rózsával. 
  - Ezt miért kapom? - kérdeztem, mikor átadta nekem. 
  - Talán azért, mert nagyon szeretlek. Vagy talán azért, mert ma 3 hónapja, hogy összefutottunk a repülőtéren! - mondta mosolyogva, majd megcsókolt. 
 Nagyon hamar eltelt ez az idő. Észre sem vettem, hogy már 3 hónap. Most belegondolva, mindent nagyon elsiettünk. De már nincs mit tenni. 
  - Én is szeretlek! És köszönöm! 
A nap folyamán próbáltam nem gondolni, a történtekre. Igaz, nem nagyon figyeltem a beszélgetésre, mert állandóan bekavart a gyerek téma a fejemben. John kiszúrta, hogy valahol máshol járok. Mikor ketten voltunk rákérdezett, de próbáltam annyival megmagyarázni, hogy csak fáradt vagyok. Az ebéd jól telt. Rengeteget beszélgettünk és persze a kis kori sztorik sem maradhattak el. Kevin nem tudott eljönni, mert valahol külföldön dolgozott, de majd legközelebb. Délután, mikor már mindenki elment felhívtam az orvosomat. Kértem időpontot és szerencsére 2 nap múlva tud fogadni. 
Egy biztos. Ha ő is azt mondja, hogy baba lesz, tuti nem megyek vissza az  egyetemre.   

39.rész - A jóslat

 Elérkezett a nyár utolsó hete.   Tegnap megkaptam az egyetemtől a régóta várt levelet.  Ha visszamegyek, akkor  küldjem el az adatlapomat és utaljam át a tandíjat.  A tanév szeptember 20.-án kezdődik.  A döntést szeptember 5.-ig meg kell hoznom.
De még mindig nem tudom, hogy hogyan is lesz ez.  Nagyon szeretnék visszamenni, találkozni Beckyvel és elvégezni a sulit.  Ugyanakkor nem akarom itt hagyni Johnt.  Azt meg nem kérhetem, hogy jöjjön velem. Neki itt az élete. Itt van Edward, a családja, Liam és Louis, a Jedward!
NEM!  Ilyet még csak véletlenül sem találhatok ki.
A szüleimnek még nem mondtam semmit. A levél érkezéséről sem tudnak. Szerencsére én bukkantam rá a postaládán.  Nem is tudom, mit tennék, ha ez nem így lett volna....
Ők persze azt szeretnék, ha tanulnék tovább és lediplomáznék.  Hát, majd meglátjuk mi lesz...


Anya kitalálta, hogy tartsunk egy ebédet, amire meghívtuk Johnt és a családját.  Régen többször ültünk így össze, vagy náluk, vagy nálunk, de mióta újra együtt vagyunk ez lesz az első ilyen alkalom. 
Amíg apa és Martin  a grillel ügyködtek, anya a házban takarított, engem pedig elküldtek vásárolni. 
A szupermarketben mindent megtudtam venni, a zöldségeken kívül.  Nem látszottak valami frissnek. 
Anya meg "allergiás"  az ilyenekre. A piacon nagyobb szerencsével jártam. Egy idős nénike segített összeválogatni a felírtakat. 
  - Akkor ezeket tegye a salátákba, ezeket pedig inkább grillezze, vagy párolva egye! - adta át a szatyrokat, miután fizettem. 
  - Rendben. Köszönöm a segítségét! 
  - Nagyon szívesen drága! Ha megenged még egy tanácsot... - nézett rám kérdően. 
  - Persze.
  - Ne egyen erős ételeket! Édeset, meg sósat ehet időnként, ha émelyeg.  A várandós nőknek állandó gondja a hányinger az első pár hónapban...
  - Öhm, valamit félreérhetett! - fojtottam belé a szót. - Én nem várok babát! - mondtam. 
Furcsán nézett rám, olyan " én ilyenekben sosem tévedek!" nézéssel.
  - Egészen biztos ebben? Hadd nézzem a pulzusát. - nyúlt a karomért.
Gyengéden szorongatta a csuklómat, majd mikor elengedte mérgesen nézett rám.
  - A mai fiatalságban már nem maradt semmi felelősség érzet! - hagyta ennyiben.
Inkább elengedtem a fülem mellett ezt a megjegyzést. Fogtam a cuccomat és az autóm felé igyekeztem.
Beraktam mindent a csomagtartóba, majd én is beszálltam.  Hiába próbáltam nem figyelni a megjegyzésre, amit kaptam, de csak az visszhangzott a fejemben. Mi van akkor, ha igaz a nő felvetése? Ha tényleg teres vagyok?  Önkéntelenül is a hasamra bandukolt a kezem.  Nem! Nem lehet, hogy egy kis Grimes baba növekszik bennem. Még nincs itt az ideje. A nő biztos őrűt, vagy mit tudom én...  Hogy efelől  teljes mértékben meggyőződjek, beindítottam az autót és a gyógyszertár felé vettem az irányt.
Szerencsére nem voltak ott sokan és egy ismerőssel sem futottam össze. Ettől nagyon féltem, mert mindig ilyenkor bukkannak fel... Vettem gyorsan egy terhességi tesztet. Olyan ideges voltam, hogy szanaszét szórtam a pulton az aprópénzt...  Pedig nem is fizettem olyannal... Amint végeztem, eldugtam a táskám legmélyére a szerkentyűt, majd újra autóba szálltam és hazamentem.


  - Kaptál mindent? - kérdezte anya, mikor lepakoltam a konyhába.
  - Mindent megvettem, amit felírtál. - mondtam, de már indultam is.
  - Hova mész? Nem segítesz?
  - De, rögtön! Csak kicsit rendbe rakom a szobám, meg átöltözöm, valami ünnepélyesebbe.  Végülis, bármikor itt lehetnek.
  - Te jó ég! Hívtak, hogy hamarabb jönnek, vagy mi? Még a kajának neki sem kezdtem. - kapkodott össze-vissza.
  - Anya! Nem! Nyugi! Csak feltételeztem.
  - Ne ijesztgess! És siess! - utasított.
  - Oké! - hagytam ott.
Felrohantam a szobámba. Kihalásztam a táskám rengetegéből a tesztet és a fürdőmbe mentem vele.
Lehajtottam az ülőke tetejét és ott időztem, kezemben a dobozkával.  A szívem már a torkomban dobogott.
Az idős nő szavai jártak a fejemben: "A mai fiatalságban már nem maradt semmi felelősségérzet!"  Lassan már 20 perce ültem ott és néztem a dobozt. A használati útmutatót már kívülről fújtam, annyiszor elolvastam.
Aztán rávettem magam a dologra. Mikor elkezdtem kibontani, hirtelen kinyílt az ajtó. Ijedtemben minden kiesett a kezemből, le a földre. Reflexszerűen utánakaptam és csak a földön térdelve eszméltem rá, hogy áll valaki a küszöbnél....