56. rész - A válasz

    Kezemet a számhoz kapva olvastam el újra és újra a vers utolsó pár szavát:    "Hozzám jössz feleségül?"   Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az áll ott.  Kicsit olyan érzésem támadt, mintha rossz szobába léptem volna be, elrontva valaki csodás leánykérését.  Gyorsan elsepertem ezeket a gondolatokat a fejemből és végképp eljutott a tudatomig, hogy ez az Én eljegyzésem és nem másé. Az én nevem áll az ezüst borítékon és nem egy idegené.
 
    -  Na mit mondasz?  Hozzám jössz?  -  jelent meg mögöttem John.  Gyorsan felé fordultam és hatalmas, csillogó, zöld szemeibe ütköztem.  Közelebb állt hozzám, mint ahogy az gondoltam. Egy karnyújtásnyira tőlem. Csupán csak ámulni tudtam, ahogy ott állt előttem, öltönyben, egyik kezében egy csokor rózsát, másikban pedig egy apró ékszerdobozt tartva.  Egyszerűen nem jöttek a szavak, elakadtak valahol. Fejembe is csak az a gondolat fészkelte be magát, hogy honnan  a fenéből szerzett ő ennyi rózsát ilyenkor?!
  - És persze, hogy a legfontosabbat felejtettem el! - zökkentett vissza a valóságba. Persze, ha ez az egész az!  A csokrot, amit eddig a kezében tartott, könnyedén az ágyra dobta, majd féltérdre ereszkedett előttem és folytatta:
  - Sarah Wilson! Már az első pillanatban, mikor megpillantottam a gyönyörű arcodat és káprázatos mosolyodat, tudtam, hogy te vagy nekem az igazi. Egyszer már elkövettem egy hatalmas hibát azzal, hogy elengedtelek. Ezt a hibát soha többé nem szeretném elvéteni. Azt akarom, hogy mindig az enyém légy!  Tehát újra megkérdezem: Leszel a feleségem?
Arcomon végiggördült egy - két könnycsepp,  de ennek ellenére elnevettem magam és végre kibuktak belőlem a szavak.
  - Igen! Igen, igen és igen!  Csak állj fel légyszíves!  - zokogtam, vagy nevettem, már fogalmam sem volt. Megragadtam a kezeit és felhúztam a földről, hogy hozzábújhassak.  Arcomat a mellkasába fúrtam és tisztán hallottam őrjöngő szívverését. Egyik kezével az állam alá nyúlt és könnyedén az arca felé emelte az enyémet. Tekintetem egyenesen a megkönnyebbüléstől csillogó szemeibe ütközött.  Egyikőnk sem mondott egy szót sem, ő inkább lehajolt hozzám és egy forró csókot lehet ajkaimra.   Éreztem, ahogy az én szívem is rakoncátlankodni kezd, pont mint nemrég a szerelmemé.
  - Ah! - rezzentem össze.  Nem csak én éreztem a dübörgést a mellkasomban, hanem a pocaklakóm is, és egy erős rúgással fejezte ki nem tetszését a zaj iránt.  John aggódva tartott a karjaiban, és féltő tekintete láttán gyorsan hozzátettem:  -  Semmi baj! Csak Effy is izgalomba jött.  
Akárhányszor a kicsi jött szóba, John szeme felcsillant a boldogságtól. Ez most sem volt másképp.  Leült a mellettünk lévő ágy szélére, majd az ölébe húzott.
  - Effy! Drága angyalkám!  Örülsz, hogy anya és apa összeházasodnak?  - súgta a hasamba válaszra várva, ami szerencsémre nem jött.
  - Biztosan elfáradt az előző miatt. - mondtam nevetve, mikor megláttam a tetetett csalódottságot az arcán.
  - Egészen biztos! - mondta mosolyogva, majd újra megcsókolt.  - Azt hiszem, még tartozom valamivel! - súgta bele a csókba.  Egyik kezét levette a derekamról és a zakója zsebéből elővette az aprócska bársony ékszer dobozt.  Gyorsan kiszedte a gyűrűt belőle, megfogta a kezem és óvatosan felhúzta az ujjamra. Furcsa érzés öntött el.  Sokkal szebb volt ez a pillanat, mint ahogy kislányként olyan sokszor elképzeltem magamnak.   Lassan az ujjamon pihenő ékszerre néztem.  Elakadt a lélegzetem a látványtól.  Az arany karika közepén egy hatalmas gyémánt csillogott. Mikor felemeltem a kezem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem, megéreztem a súlyát.  Elég szokatlan volt még.
  - Ez gyönyörű! - motyogtam - Köszönöm!
A szemem sarkából láttam, ahogy John arcára kiül egy hatalmas mosoly. Teljesen elvonta a figyelmemet az ékszerről.  Átöleltem és még szorosabban bújtam hozzá, mint eddig.  Csendben tartott a karjaiban és lassan ringatni kezdett. Olyan szép lett volna ez a pillanat, ha a gyomrom hangos korgása nem zavarja meg.  Önkéntelenül is a müzlis tálamra és a tartalmára gondoltam, amit otthon a dohányzó asztalon hagytam.
 - Éhes vagy? Rendeljek valamit? - kérdezte.
 - Igen. De ne...    Olyan szép itt minden, de én most inkább hazamennék!
 - Rendben, menjünk. - mondta.
Kicsúsztatott az öléből, felállt, majd engem is felsegített.  Elcsomagolta minden cuccunkat,  majd kézen fogva elindultunk a recepcióra.  Nem volt kedvem újra a csajszihoz, tehát mielőtt odaértünk volna, megállítottam Johnt.
  - Figyelj, amíg te rendezed a dolgokat, én átszaladok a Juiceba.  Veszek egy kis smoothiet.  Kérsz te is?
  - Jól hangzik.  - kezdte mosolyogva. - Menj csak, majd odaállok a kocsival.
  - Oké.
Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd a kijárat felé vettem az irányt. Alig vártam már, hogy megoszthassam Jakel az örömhírt.  Annyira  boldognak éreztem magam. Nemrég, még azon izgultam, hogy mit felejtettem el, hiszen ezen a napon nem ünnepeltünk semmit.  No ez meg is dőlt.  Hiszen ezen a napon az eljegyzésünk emlékét ünnepeljük, amit soha sem fogok elfelejteni.....

   

Ezúttal eltekintek a kommenthatártól, de persze ez nem azt jelenti, hogy nem örülnék néhánynak! :P
December 18.-án osztottam meg az első részemet pontosan 1 éve  a blogon amit  a "beteg" gépem miatt  magamban "ünnepeltem"  meg, azzal hogy készítettem a következő részeket.  :)  Az 57. rész félig készült el, de amint kialudtam magam, nekiülök és hozom egyből! :)
Nos, köszönöm nektek ezt az évet, nélkületek nem jutottam volna el idáig! :)  Remélem tényleg tetszik nektek a sztori és igyekszem, hogy ez a továbbiakban is így maradjon, habár már  eléggé a végén járok a történetnek.  De máris van új ötletem, egy teljesen új sztorihoz! :D  Természetesen John és Edward szereplésével. Majd jönnek bővebb információk is, remélem az is elnyeri majd az érdeklődéseteket!  Na de addig is, remélem tetszett az új rész! :)
                                                                                                Noémi  :)