62. - Tehetetlenség

    John arca hirtelen még sápadtabb lett, szemei kikerekedtek és könnyel teltek meg, majd a telefon, amit eddig szorosan a fülénél tartott hangosan csattant a parkettán....  

 Az egész szobára az a fajta gyötrelmes csend telepedett, egyedül Effy halk nyöszörgéseit lehetett hallani, de az anyai simogatás tett róla, hogy a kislány is elcsendesedjen és az álmok felhőibe sodródjon.
Sarah ijedten állt a babaágy előtt, nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett, ami ennyire felzaklatta a párját.  Habár, valahol legmélyen érezte, de annak valószínűségére még csak gondolni sem mert.    John még mindig a küszöbön állt, nem bírt moccanni. Könnyeiben a kétségbeesés fájdalma tükröződött.
  - Nem. Ez nem lehet!  Ilyen nem történhet meg. - mondta ki a szavakat artikulálatlanul, majd hirtelen lerogyott a padlóra.  Térdeit mellkasához húzta, majd szorosan átkarolta őket.  Sarah rögtön ott termett mellette, utálta így látni szerelmét.
  - Mi történt? Mit mondott Becky?  - kérdezte aggodalmasan a lány.  Gyorsan letörölte arcáról az ijedségből eredő könnyeket, próbálta erősnek mutatni magát, hogy ha egy picit is, de Johnt tudja támogatni. Próbált türelmes lenni, hiába tudta, hogy kérdése csupán süket fülekre talált.  Látta a fiún, hogy megfogja neki mondani, de most még nem tudja. Addig is arcát figyelte, amin rengeteg érzelem futott végig abban a percben. Látta, ahogy egy pillanatra megváltozik, elsötétül, aztán vérpiros, majd újra felveszi az eredeti színét, a falfehér sápadtságot.  Lehunyta a szemét, mintha felvetett szemhéját lehúzta volna a felismerés súlya, mintha az igazság, amely végre tudatáig fénylett, olyan vakító volna, hogy nem bírja elviselni.  Küzdött belül.
Sarahnak már semmi kétsége sem volt a felől, hogy valami rossz történt, valami borzasztó dolog.  Már éppen nyúlt volna a telefonjáért, hogy visszahívja Beckyt, de ekkor John hirtelen lefejtette magáról a lány karjait, nedves arcát megtörölte és felpattant.
  - Be kell mennem hozzá a kórházba!  - motyogta maga elé, majd kiviharzott a szobából.
  - Áruld hát el, mi történt! - szólt utána, kicsit már indulatosabban.  Érte nyúlt a telefonjáért, majd John után rohant, közben anyukáját hívta, hogy segítséget kérjen.  Megkérte, hogy most azonnal jöjjön ide, mert nekik el kell menniük, de részleteket még nem mondhat, mert ő sem tud semmit. Nem hiszi, hogy megtudják várni, míg ideér, addig felkelti Lanát, hogy nézzen rá Effyre, de mivel neki is szörnyű napja volt, nem nagyon szeretné zargatni.  Ahogy letette a telefont, bement Lana szobájába, hogy vele is közöljön mindent. Mihelyt ott is végzett a saját szobájuk felé vette az irányt, de az ajtó előtt megtorpant.  Valami hatalmasat csattant, mintha levertek volna valamit, vagy épp a berendezést zúznák szét. Sarah gyorsan benyitott a szobába. Egy pillanatra elcsodálkozott a látványon, ahogy minden, ami eddig az éjjeli szekrényen pihent, abban a percben a padlón hevert. John már a nagy szekrény felé indult, hogy onnan is mindent lesöpörjön, de Sarah elkapta a karját és magához húzta. Szorosan ölelte és vigasztalta.  John zokogni kezdett a lány vállán. Már ő sem tudta magát tartani.  Szíve úgy vert, mintha menten kiugrana a helyéről.
  - Csak arra kérlek, hogy ne zárj ki! -  suttogta Sarah.
  - Edward....  - kezdte John, de elcsuklott a hangja -   A testvéremet gépek tartják életben!
Hiába valami ilyesmire számított, nem akart hinni abban, amit hallott.

A kórházban sem volt fényesebb a helyzet, bár miért is lett volna?! Becky érzelmi összeomlása nagy mennyiségű nyugtatót kívánt maga után.  A hatást követően nagyrészt ült egy kopott, műanyag széken és bámult maga elé, vagy csak járkált fel s alá a kongó folyosón.  Várt. Várt valami jó hírre, közben  próbálta kizárni a nem olyan régi emlékeket a fejéből, de nem bírta.  Újra meg újra átélte, s maga előtt látta, ahogy pár perc után visszamegy a szobába, és Edwardöt a földön látja eszméletlenül.  Már a helyszínen újra kellett éleszteni, mióta pedig bent vannak, legalább háromszor. Kibírhatatlannak érezte, olyankor még a nyugtató sem segített rajta.  Teljesen összezuhant, nem volt önmaga.
Valahányszor egy arra járó nővér hozzászólt, nem bírt felelni.  Többször hazaküldték, hogy pihenjen, meg hogy most amúgy sincs látogatási idő, de nem törődött vele.  Nem mozdult onnan, és bár egy fal elválasztotta szerelmétől,  ott volt vele.  Nem sokat ígértek az orvosok. Mindenki csak azt tudja remélni, hogy megéri a reggelt, és onnantól minden jóra fordulhat. Edwardnek van egy nagyon súlyos szív betegsége, amit nem olyan rég diagnosztizáltak nála és amiről rajta kívül csak az orvosok és Becky tudott.  Mivel a lány aggódott, jónak látta volna, ha legalább Johnnak elmondják, de Edward letudta annyival, hogy nem akarja még ezt is a testvére nyakába zúdítani. Akárhányszor azt mondták, hogy hosszú hétvégére mennek,  mindig egy újabb kezelést próbáltak ki.  Mindenki tudta, hogy az egyetlen gyógymód a műtét lett volna, de abba persze nem ment bele.  Most pedig már késő, a szervezete nem elég erős, hogy túlélje. Becky a folyosón várta a hajnalt.  Nedves arcát tenyerébe temette. A reggel feltett smink, már teljesen szétkenődött a szemén, és a fodrásznak már keze nyoma sem látszott frizuráján.  A sok sírástól teljesen kimerült, de nem bírt volna elaludni.
A kongó folyosót hirtelen ideges lépések hangja verte fel. Becky ijedtében felkapta a fejét. Attól tartott, hogy ismét történt valami Edwarddel, és az orvosok viharzanak megint felé. Ezért is, megkönnyebbülve figyelte, ahogy Sarah és John sietve befordulnak a folyosó végén.  Amint meglátták a lányt odarohantak hozzá, és egyből kérdésekkel kezdték bombázni őt. Persze ezek nagy része süket fülekre talált.  Becky mindent elmesélt, amit csak bírt. Azt, hogy minden nagyszerű volt, igazi álomba illő születésnap, amiről még csak álmodni sem mert. Minden jóval felülmúlta a tökéletességet, aztán olyan gyorsan katasztrófává vált az egész.  Magát okolta, amiért mindez megtörténhetett, amiért most itt vannak. Ha nem megy ki arra a 2 percre...
  - Erre még csak ne is merj gondolni! - vágott a szavába Sarah.  - Nem a te hibád! Nem tudhattad, hogy ez lesz!
  - Nem, ez nem igaz.  Tudtam, hogy egyszer történni fog valami ilyesmi. - mondta.
Nem bírta tovább tartani ezt a súlyt.  Itt volt az alkalom, hogy kitálaljon, hogy megmagyarázza, miért is vannak most itt, és miért kell átélniük ezt a szörnyűséget.
  - Hogy érted ezt? - kérdezte zavartan John.
  - Van valami, amit Edward még neked sem mondott el! - kezdte Becky.  Miközben beszélt, egyikőjük sem állta meg a sírást.  Elég hosszúra nyúlt a vallomás. John nem akarta elhinni, és hibásnak érezte magát, amiért nem vett észre semmit a testvérén, hogy elhanyagolta. Nem értette, mi történhetett köztük.  Eddig nem létezett olyan dolog, amit ne mondtak volna el egymásnak, és Edward pont egy ilyen fontos részletből zárja ki.


Később...
Lana szemszöge:

 Úgy tartják, hogy a fájdalmas, hosszú éjszaka után, örömteli a reggel.  Fogalmam sincs, ki találhatta ki ezt a baromságot, de az biztosan nem élt át semmi rosszat.  Vagy  biztosan én kivételnek számítok ez alól is...
 Csak az járt a fejemben, egész este ahogy Freddie és a kis csaj nyalakodnak a kávéház teraszán. Most is kiráz tőle  a hideg.   Nem vagyok biztos benne, hogy ez még mindig egy álom-e vagy csak egy kép az alvás közötti furcsa percekben, de bármi is ez, kísért engem.
Furcsa érzések kavarognak bennem. A fájdalom, a félelem és a szomorúság legbelül arra a tátongó sebre emlékeztetett, amit kiskoromban éreztem, amikor elvesztettem az anyukámat.
Most ismét elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem, de már elég idős vagyok ahhoz, hogy tegyek is valamit. Habár ötletem sincs, mit.  Annyiban biztos voltam, hogy az ágyból most rögtön fel kell kelljek, mert már nem bírok tovább feküdni.  Gyorsan felhúztam a redőnyt, és a fürdőszobába siettem.  Ott beálltam a zuhany alá, és próbáltam ellazulni. Hagytam, hogy a gondolatok szabadon kavarogjanak az agyamban, ahelyett, hogy megpróbálnám mindet szépen elraktározni.
Bölcsességre vártam.
De a bölcsesség csak nem akart jönni...
Néhány dolgot azonban jól tudok. Nem válogathatok az érzéseim között. Úgy bánj másokkal, ahogy te is szeretnéd, hogy bánjanak veled...  Az a helyzet, hogy ezek a szabályok egy fontos tényt figyelmen kívül hagynak: kőkemény és rettenetes dolgok akkor is megtörténhetnek veled, ha a legjobb oldaladat fordítod a világ felé.  És úgy hiszem, nem létezik semmilyen kézikönyv arra vonatkozólag, hogy dolgozd ezt fel. Az élet arról szól, hogy mi magunk találjuk ki a legmegfelelőbb módszert.
Ezért is kell erősnek maradnom, és nem darabokra hullani.

  Miután sikerült elkészülnöm az órámra pillantottam, ami fél hetet mutatott...  Furcsa, azt hittem, hogy már közelebb vagyunk a délhez, mint a hajnalhoz.  Gyorsan beágyaztam és összepakoltam az amúgy tiszta szobámat...  Már a szőnyegről szedtem fel egyesével a hajszálakat...
   - Mit művelek?  - álltam fel rögtön. Abban a pillanatban eszembe jutott valami.  Megragadtam a sarokban heverő utazótáskát és a szekrényből belepakoltam mindent, ami nem az enyém.  Mikor végeztem, a táskával együtt lementem a  nappaliba. 
  - Jó reggelt! - köszöntem, mikor megláttam Lorant.  Effy kikukucskált a karjai közül, mikor meghallotta a hangomat.
  - Szia Lana! Hogy érzed magad? - fordult felém.
  - Voltam már jobban is...  Tudsz valamit a többiekről? Hogy van Edward? - kérdeztem, miközben leültem az egyik fotelbe, majd leraktam magam mellé a táskát.
  - Éppen most beszéltem Sarahval. Edward nemrég felébredt, az orvosok szerint jól van, de még nagyon gyenge.
  - Értem.
  - Elutazol? - kérdezte hirtelen.  Először nem értettem miről beszél, de, mikor a táska felé biccentett leesett.
  - Jaa, nem.  Csak összeszedtem a szemetet.
  - Szeretnél róla beszélni?  - ajánlkozott.
Soha nem bírok könnyedén az érzéseimről beszélni mások előtt. Amikor mégis megteszem, úgy érzem, többet bukok a vámon, mint amennyit nyerek a réven.  A múlt éjszaka úgy éreztem, Freddievel kapcsolatban, hogy hányhatnékom van az egésztől...
  - Most inkább nem. Köszönöm.
  -  Rendben. Csak szólj, ha meggondolnád magad! - simított végig  karomon.

Alig vártam, hogy elteljen végre a délelőtt. Mihamarabb annak a patkánynak a szemébe akartam nézni, és közölni vele, hogy mindennek vége. 
Amíg Loran hazament átöltözni én maradtam vigyázni Effyre.  Legalább picit megfeledkezhettem a dolgokról.  Ha az ember belenéz ennek a kisbabának a szemébe, hirtelen minden búját, baját, ha csak egy kis időre is, de elfelejti.  Imádtam azt a másfél órát, amit vele tölthettem kettesben.

Hatalmas izgalom fogott el, mikor beléptem a kórház ajtaján.  Magabiztosan és mosolyogva haladtam előre, mígnem meg láttam őt a recepciónál. Megtorpantam. Most is éppen tette a jót egy csajnál, aztán meglátott és gyorsan eldőlt a pulttól.  Mintha nem láttam volna semmit, újra felvettem a mosolyt, és odasétáltam hozzá.  Természetesen a 2 méteres távolságot megtartva.
  - Lana. Szia!  Ezt a meglepetést, nem számítottam most rád.  - köszönt, és már jött volna a csókjáért.  Hátrébb léptem.
  - Szia szívem! Gondoltam, feldobom a napodat, ha már te is gondoskodtál róla tegnap. - gúnyolódtam.
  - Tegnap? - nézett rám kérdően. 
  - Igen, tudod abban a kis hangulatos kávézóban. Egy jó tanács a jövőre, legközelebb inkább olyan helyet válassz, ahol a jelenlegi barátnőd nem láthat meg!
  - Lana... - nyúlt érte a karomért.
  - Ne érj hozzám!  - léptem ismét hátrébb.  - Tessék, ezt neked hoztam! - vágtam le a táskát a lábai elé.
  - Lana, sajnálom! Nem tudom mi ütött belém, hogy elfogadtam Greta meghívását. Tudod, hogy téged szeretlek!
  Hát kimondta... Azt hittem, majd borzasztóan hálás leszek neki ezekért a szavakért.  Helyette azonban valamiféle fúriát indítottak el bennem, ami eddig csak növekedett és várakozott.
  - Greta, szóval neve is van a csajnak...  És a szájában mit kerestél? Gondolom nem sokáig kellett   győzködnie! El sem merem képzelni, hogy itt mit művelhetsz a nővérkékkel. Bár mondjuk éppen az előbb láttam. Már mind1 is..  Csak azért jöttem, hogy közöljem veled, most már nyugodtan enyeleghetsz bárkivel! Nem érdekel mit csinálsz! Köztünk mindennek vége! Remélem megértetted! Ja és, hogy tudjál róla, amint  Edward hazajöhet, megyek vissza Los Angelesbe!  - majd ahogy befejeztem, elindultam a büfé felé.
A hatalmas megkönnyebülésben, csupán csak egy dolgot felejtettem el, hogy merre is van Ed szobája.  De már nem akartam oda visszamenni, így egy gyors telefonnal elintéztem a dolgot. Végül 4 tejeskávéval és egy zacskó péksütivel álltam be a liftbe, mikor is:
  - Tartsák kérem a liftet!