28. rész - Közben Dublinban

John szemszöge:
 - Indulhatunk? - kiabáltam fel Edward után.
 - Azonnal! - szólt le, majd a szobánkból átrohant a fürdőszobába.
Tipikus Ed. Ha van egy kis szabadidőnk szeret jó sokáig lustálkodni. Bár mondjuk megtudom érteni...
 - Mehetünk. - ugrált le a lépcsőn.
Ma szerencsére semmi más dolgunk sincs, csak, hogy lenézzünk Saraékhoz. Régóta nincsenek itthon és megkért, hogy nézzünk náluk körül.  Nem laknak messze, így úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk.
A tűző nap miatt a napszemcsik sem maradhattak itthon. Én már a lépcsőn vártam Edet, hogy előhalássza a kulcsait és bezárja az ajtót.
Hamar a házhoz értünk. Odaszaladtam az ajtóhoz, és gyorsan bepötyögtem a számokat a riasztóba. Pittyegéssel jelezte, hogy helyes a kód.  Reflexszerűen már nyitottam volna a bejárati ajtót, mikor eszembe jutott, hogy zárva van és kéne a kulcs. Körül néztem.
 - Edward! - szóltam utána, nézegetett valamit a másik oldalban.  - Látsz te itt valami törpét? - kérdeztem.
 - Mit? - kérdezett vissza.
 - Kerti törpét. Tudod, olyan kis pici, szakállas, és általában valahol a kertben van. - magyaráztam.
 - Jó, jó. - ő is körbenézett maga körül. - Nem látom.
Mindenhol megnéztük.  Az ajtó körül, a bokrok alatt, a virágágyást nem akartuk feldúlni, de ott is szétnéztünk. Nem volt sehol az a fránya törpe.
 - Jól elbújt. - mondta Ed.
Hátramentem, ott is megnézni, de semmi. Körül belül 1 órán át, csak azt a törpét kerestük a kertben.  Csodálkoztam is, hogy a szomszédok nem jöttek ki számon kérni minket, hogy mit lófrálunk a ház körül.  De biztosan gyanúsak voltunk nekik.
 - Hát szerintem ma nem nagyon megyünk be a házba. - mondtam, mikor harmadjára is visszajöttem hátulról.
Ed épp telefonált, így nem figyelt rám.
 - Ki volt az? - kérdeztem, mikor letette.
 - Louis. Hogy be kéne hozzá mennünk, ahogy tudunk. Van valami, amit meg kell beszélnünk.
 - Oké. Szerintem itt úgyis végeztünk. Menjünk haza átöltözni.
 - Nincs meg a törpe? - kérdezte nevetve.
 - Ahogy mondod.
 - Kár, pedig leakartam nyírni a füvet. -  mondta csalódottan.
 - Ez, hogy jutott eszedbe? - kérdeztem nevetve.
 - Nem tudom.  Ahogy itt mászkáltunk.. Na meg itt ez a sok fű... Nagy már.
 - Na, majd ha Sara hazajön megmondom neki, hogy vállalkoztál a fűnyírásra...  - mondtam még mindig nevetve.  Visszakapcsoltam a riasztót, majd hazaindultunk.

Később....

Edward szemszöge:
Louis irodája előtt álltunk.  Elkopogtuk a "kódunkat"  majd benyitottunk.
 - Jelentjük John és Edward megérkezett! - kiabáltuk együtt. Ám gyorsan abbahagytuk az ökörködést, mert volt bent pá ember. Egy korunkbeli lány és egy őszes ötvenes pasi.
 - Elnézést! - mondtam gyorsan, majd az ajtó felé vettem az  irányt és húztam magammal Johnt is.
 - Srácok, nincs semmi baj. Titeket vártunk. - mondta gyorsan Louis.
 - Á az más. - fordultam vissza.  Johnt még mindig húztam-vontam magammal, mint egy babát. :)
John is leült mellém, majd Louis folytatta:
 - Ő itt Josefina. - mutatott a lányra. - Ő pedig a managere  Anderson.  Franciaországból utaztak ide, hogy felvegyenek egy számot veletek. Köszöntöttük egymást, majd belefolytunk a tárgyalásba.  Aggasztott, hogy egy szerelmes számról van szó. Tessék, ezüst tálcán nyújtjuk át az új pletykát a sajtónak.
 - És természetesen videót is szeretnénk hozzá forgatni. Rögtön a felvétel után. Ha lehetséges.  - mondta Anderson.
Nem tudom megmondani miért,de nekem nem voltak valami szimpatikusak.  Az a tipikus álszent csapat. Lehet rosszul teszem, hogy ítélkezek az első találkozáson, de mindig az első benyomás a legmélyebb.
 - Persze, miért is ne?! - vágta rá Louis. Ekkor megcsörrent Anderson mobiltelefonja. Nem vette fel ugyan, de ezzel félbeszakította a megbeszélést.
 - Rendben, majd még értekezünk. Nekünk most mennünk kell. Hamarosan jelentkezünk. - mondta, majd elköszönte és kimentek az irodából.
 - Louis, mikor lennének a felvételek? - kérdezte John.
 - Feltétlen a héten. Hétfőn repülnek vissza Franciaországba. Az 5 nap.  Szerintem holnaptól belevágunk. Srácok, készüljetek fel. Használjátok ki a mai napot, mert nem sok pihenőtök lesz a héten.
 - De a héten jön haza Sara. Vele is szeretnék lenni.
 - Oldjátok meg.  Ez most fontos. Jó lehetőség, hogy az országukban is még nagyobb rajongótáborra tegyetek szert!
Még egy darabig, kb. 1 óráig beszélgettünk. Louis elmondta, hogy miket kell tudni Josefinaról, na meg persze az interneten is rákerestünk és belehallgattunk 1-2 számába. Nem voltak rosszak, de nem lesznek a kedvenceim. Még igazából el sem kezdődött, de azzal nyugtatgattam magam és Johnt a taxiban, hogy egy hét és vége. És reggel úgy kelünk fel, hogy élvezni fogjuk azt az 1 hetet. Legalább Louis miatt, vagy épp magunkért tegyük meg. Na, de majd meglátjuk, hogy mi lesz...

27. rész - Új barátok

Halkan zárta be az ajtót, közben ujját a szája előtt tartotta. Szerintem nem akart megzavarni semmit. Az előszobában álltunk egy darabig,  és csöndben hallgattuk a kiszűrődő beszélgetést.
 - Kendall csinálj már valamit! - szólt egy kétségbe esett fiú hangja.
 - Miért mindig én, mikor Logan a zseni? - kérdezte Kendall (?)
 - Tudjátok, hogy nyomás alatt leblokkolok!
 - Akkor mit csináljuk?
Csönd támadt a szobára.
 - Megjöttünk! - kiabálta Lana.  Majd abba a szobába invitált minket, ahol a fiúk is voltak.
4 srác zavaros mosollyal állt sorfalat, eltakarva a nappali többi részét.
 - Na ezúttal mit tettetek tönkre? - kérdezte lana majd összekulcsolta maga előtt a karjait.
A kis négyesük szép lassan középen szétnyílt és ezzel felfedték tettüket. Egy üvegasztalt láttunk, vagyis annak maradványait. Bocsánatkérően mosolyogtak ránk, vagyis Lanara.
 - Megmagyarázzuk...- kezdte el az egyik.
 - Ne törjétek magatokat nem érdekel, hogy mi történt. - intette le őket.
 - Kifizetjük!
 - Még szép! Ja és fel is takarítjátok, miután bemutattam a vendégeimet.
 - Oké! - mondták egyszerre.
 - Ők itt Sara és Becky! Saraval egy egyetemre jártam, még New Yorkban. Lányok ő itt Kendall az unokatesóm és a barátai, Logan, Carlos és James.
Épp köszöntöttük egymást, mikor megszólalt Becky telefonja.
 - John az! - mondta nekem, majd gyorsan felvette.
Meglepődtem, amiért őt hívta, de már adta is át nekem a telefont. Ekkor esett le, hogy nyilván engem nem ért el. Köszöntem neki, majd kimentem az előszobába.
 - Szia szívem! Hazaértünk, gondoltam felhívlak. - mondta.
 - Jól tetted.  Képzeld mi meg Los Angelesben vagyunk.
 - Na az király! Hogy hogy?
Mindent elmeséltem neki a tegnap estétől kezdve.
 - Figyelj, kérhetek valamit? - kérdeztem.
 - Természetesen. - vágta rá.
 - Nem néznél le hozzánk, hogy minden rendben van-e?! Már lassan több, mint 2 hete nem járt ott senki. Legalább is szerintem..
 - De persze. Holnap, vagyis hát ma úgyis szabadok leszünk. Eddel  majd elmegyünk.
 - Köszönöm!
 - Ugyan nincs mit.
 - A pótkulcs azt hiszem a kaspó alatt van a törpe mellett. Ja és a riasztóról se feledkezzetek el, mondom azonnal a kódot.
 - Az jó lesz. Még itt lecsuknak minket betörésért. -nevetett
Lediktáltam mindent, beszéltünk még pár szót, aztán elköszöntünk. Mentek aludni én meg a vissza a nappaliba.
 - Sara! Csüccs! - paskolta meg maga mellett az egyetlen szabad helyet Logan.
 - Mióta itt vagyunk, azon gondolkodom, hogy honnan vagytok nekem ennyire ismerősek. - mondta Becky.
 - Lehet onnan, hogy mi vagyunk a Big Time Rush! - vágta rá Kendall, tök természetesen, mintha tudnunk kellett volna.
 - Azok kik? - húzta az agyukat Becky.
 - Hát mi! - vette át a szó Carlos. A srácok nevetésében törtek ki, azt hitték direkt értetlenkedünk, de mi nem nevettünk...
 - Ti tényleg nem tudjátok kik vagyunk! - állapította meg Logan.
 - Bocsi! - mondtam.
 - A név az tökre ismerős, de szerintem még nem hallottam egy számotokat sem. - kezdte Becky. - Mert ugye zenéltek??
Lana csöndben kacagott rajtunk. Becky oldalba bökte és:
 - De te sem említetted, hogy "sztárok"hoz jövünk.
 - Hát na, nem tartottam fontosnak. Nekem Kendall meg a srácok még mindig ugyan azok a srácok, mint akik régebben voltak. De ha már itt tartunk, ha nem szedem ki belőletek én sem tudom meg, hogy ki Sara pasija.
 - Miért ki Sara pasija? - kérdezte Logan kicsit csalódottan.
 - John Grimes! A Jedward ikrek egyike. - magyarázta Lana.  
 - Ááá tudom, a húgom odáig meg vissza van értük! - mondta Kendall.
 - Tudok róla. :)
 - Igen, már mondtam nekik.
Na igen. Megint itt tartottunk. Természetesen nem úsztam meg, hogy megint el ne meséljek mindent. De cserébe én is kifaggattam mindenkit.  Olyan jól eldumáltuk a nap további részét, komolyan, mint akik ezer éve ismerik egymást, csak régen találkoztak. Nagyon nagyon régen, mivel hajnali 3-kor értünk vissza a hotelba.

Azt hiszem elmondhatjuk, szert tettünk Bckyvel 4 új barátra.  Na de a mai nap további része is tarthat meglepetéseket.....

                                               Akik esetleg nem ismernék az együttest! =:) 
                                         

26. rész - LA Baby

5 nap múlva repülök haza Dublinba. Gyorsan telnek ezek a napok. Még csak most jöttem, de már mehetek is haza lassan. Viszont, ami tök király, hogy megvan, hogy ezt az 5 napot hogyan verjük el Beckyvel.
A szülei nyertek valami vetélkedőn, vagy tudom is én min 2 db oda-vissza repjegyet szállással, Los Angelesbe.
Mivel ők nem tudnak elmenni, nekünk adtak mindent, hogy ne menjen kárba. Mikor Becky  elmondta nekem, mindketten sikítozva ugráltunk az örömtől. Hisz mindkettőnk örök álma volt, hogy egyszer kijussunk LA-be együtt. Holnap reggel indulunk, így a mai estét nem töltöttük mással, csak pakoltunk, beszélgettünk és elterveztük, hogy  milyen helyeket nézünk meg,  na meg, hogy miket fogunk csinálni. Tessék, itt egy újabb esemény, amit kihúzhatunk a képzeletbeli listánkról! :)

 - Áááááááá úristen, úristen, úristen ez Vin Diesel csillaga! Csinálj "velünk" egy képet! - kiabálta Becky.
Már lassan a 3. óránkat töltöttük Los Angelesben. A nap hét ágról sütött, csodaszép idő volt. Azért érződött, hogy most nem New Yorkban vagy Dublinban vagyunk. A reptérről egyből a hotelba mentünk, ahogy lepakoltunk, átöltöztünk és nyakunkba vettük a várost! Minden fontos dolog itt volt nálunk. Fényképezőgép, térkép, naptej na és persze minden egyéb amit két női retikül rejthet magában. A hírességek sétányát céloztuk meg elsőnek. Már vagy 200 képet csináltunk csak itt. Lesz miről emlékezni.
 - Kész! - mondtam a vakuvillanás után.
 - Ugye milyen jó pasi?! Áhh egyszerűen imádom ezt a helyet, nem akarok innen elmenni.
 - Na ezzel én is így vagyok! Jah és az bizony!! Efelől semmi kétség nincs!! :P
 - Azt elhiszem! Na de tartsuk azért nyitva a szemünket. Kitudja épp melyik világsztár döntött úgy, hogy kijön megnézni a csillagját. - hadarta a barátnőm.
 - Mintha New Yorkban nem futhatnál össze egy "világsztárral" sem. - nevettem.
 - Jó, de ez LA!!
Csajokhoz méltón őrültködtünk. Úgy döntöttünk, hogy van már elég normális fényképünk így nekiálltunk a "vágjidiótafejetaképen" hadműveletnek. Na meg jártuk a várost a magunk módján. Körül belül ilyen "fogalmunk sincs hol vagyunk, egyszer csak haza kerülünk majd" formában. Mígnem:
  - Sara! Sara szia. - jött oda hozzám egy lány.
  - Úristen Lana! - öleltem meg.
Lanat még az egyetemen ismertem meg. Vele jöttem ki a legjobban azon a helyen. A többi tanuló, mind olyan maguknak való ott.  De már nagyon rég nem beszéltünk. Félévkor befejezte a sulit és ideköltözött LA-be.
  - Becky, emlékszel Lanara? - kérdeztem tőle.
  - Persze! Azt az estét, igen nehéz elfelejteni. - mondta.
  - Jajj a búcsúbulimat?! Áhh inkább ne is említsd. Nem sok maradt meg belőle. - mondta nevetve Lana.
  - De azért az asztalon táncolás, meg az ilyenek megvannak igaz? - kérdezte Becky.
  - Meg, meg. Eleinte nem nagyon hittem el, de képek is alátámasztották, szóval... Mindenesetre megfogadtam, hogy soha többé nem iszok alkoholt. Legalább is, nem rúgok be annyira, mint aznap este. Az azért már tényleg durva volt.
  - Na igen... - nevettük.
  - Na, de mi járatban erre? - kérdezte tőlünk Lana.
  - Nyaralunk. - vágta rá Becky.
  - Igen. Felfedezzük a várost.
  - Az király. És eddig hogy tetszik?
  - Öhm, egyre jobban. - mondta Becky, miközben végigstírölt 3 korunkbeli srácot, akik elmentek mellettünk.
  - Látjátok, hogy miért imádok itt élni? - indult el utánuk Lana.
  - Efelől semmi kétségem, de a srácok közt van egy felesleg. - célozgatott Becky.
  - Miért? Ők is és mi is hárman vagyunk. Vagy van pasid? - kérdezte Lana Beckytől.
  - Nem nekem. Saranak. - néztek rám mindketten.  Komolyan úgy, mintha ez egy nagy csoda lenne.
  - De sok mindenről lemaradtam. Na mesélj csak el mindent! - karolt át. - Ki a pasas? Mióta vagytok együtt?
Mindent szépen elmondtam neki, ahogy kérte. Míg meséltem beültünk egy kis kávézóba, már a rendelést is felvették. Hát most na, ő kérte, hogy részletesen.
  - John Grimes... John Grimes... - ízlelgette a nevet. - Honnan lehet nekem ismerős ez a név?
  - Talán onnan, hogy az ikertestvérével van egy együttesük, a Jedward. - mondta Becky.
  - Tényleg! Most már megvan, honnan rémlett. Az unokahúgom imádja őket, folyton róluk áradozik. Na de most komolyan ő a pasid?  - nézett rám elkerekedett szemekkel.
  - Komolyan. - mondtuk egyszerre Beckyvel.
  - Igazi mázlista csaj vagy. Eltudod képzeli mennyien lennének a helyedben?! Jó ez hülye kérdés volt, persze, hogy eltudod. - válaszolt, a nekem szánt kérdésére.
  - Na igen.. - kezdtem, de a pincér félbeszakított.
  - Meghoztam a rendeléseket. - mondta udvariasan.Nem lehetett valami régen a szakmában... Levett a tálca egyik feléről egy poharat meg egy üdítős üveget és letette az asztalra. Viszont az összes többi ami a tálcán maradt mind Lanara borult.
  - Marha! - kiabálta Lana.
  - Elnézést kérek. Az én hibám....
  - Még szép, hogy a te hibád! Kétbalkezes állat...   Ezt nem fizetjük ki! - kiabálta még mindig.
  - Természetesen. A ház ajándéka.
  - Szép kis ajándék, mondhatom! Nagyon remélem, hogy kijön a fehér gatyómból az eperturmix. 
Már sajnáltam a pincért. Lana nagyon odapirított neki. Becky meg én alig bírtuk röhögés nélkül végignézni. Végül nem fogyasztottunk semmit, felálltunk és követtük Lanat.
  - Hazakísértek átöltözni? Nem lakok messze, meg a kocsim is itt parkol.
  - Szívesen, úgyis ráérünk. - mondta Becky én pedig helyeseltem.
  - Hallod, jól leosztottad azt a srácot.
  - Muszáj volt. Legközelebb figyeljen oda jobban. - mondta.
Tényleg nem lakott messze. Hamar odaértünk. Már épp az ajtónál voltunk, mikor megtorpant.
  - Vendégek vannak nálam. Az unokaöcsém meg a haverjai pár napig itt vannak nálam. Tipikusan az a banda, akiket nem szabad egyedül hagyni, mert valamit biztosan tönkretesznek...
  - Igen, ismerős. -vágtam rá nevetve.
  - Szóval ha esetleg rendetlenség lenne, akkor ne lepődjetek meg. Csak gondoltam szólok előre.
  - Rendben. - mondtuk egyszerre, majd beléptünk a házba felkészülve a legrosszabbakra....

                                                                        Lana Jensen

                                                                     

25. rész - Az utolsó nap

 Halk szuszogásra ébredtem. Lassan megfordultam és Johnnal szembe találtam magam. Még aludt.
Gyengéden hozzábújtam, mire feleszmélt és magához ölelt.  Csupasz mellkasára hajtottam a fejem és hallgattam nyugodt szívverésének ütemét.
 - Jó reggelt! - csókolt homlokon. - Mennyi az idő? - kérdezte álmosan.
Szeme még be volt hunyva. Átnyúltam mellkasa felett, hogy elérjem az éjjeliszekrényen lévő órát.
 - Fél 11. - mondtam.
 - Na, akkor keljünk! Ne lustálkodással töltsük az utolsó napunkat!
 - Utolsó? - értetlenkedtem.
 - Liam korán visszament Németországba. Nekem és Edwardnek este kell. 9-kor indul a gépünk.  - mondta.
 - Értem.  Azt hittem, hogy úgy érted..  Tudod...  Hogy utolsó... - kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem, mert magához szorított. Mondjuk nem is nagyon lett volna erőm rá.
 - Nem! Azt nem engedném. -  suttogta a fülembe.
Még egy darabig, ott öleltük egymást, majd kibújtam karjaiból és a szekrényemhez mentem.
 - Na és mi mára a program? - kérdeztem.
John felült az ágyban, majd elgondolkozott a kérdésemen. Kinéztem az ágy felett  lévő ablakon. Szépen sütött a nap és ennek örültem. Ma nem is szabad itthon maradni.
 - Nincs ötletem.- szólalt meg John. - Elindulunk, aztán majd jön valami. Megfelel?
 - Persze. Figyu, elugrok zuhanyozni, jössz vagy maradsz? - ajánlottam.
 - Jól hangzik. - mosolyodott el. - De, most inkább kiülök Edhez.
 - Rendben. Jól teszed. Kezded mostanság elhanyagolni őt. Még mindig nem fért a fejembe, hogy otthagytad őt Németországba, hogy idegyere.
 - Tudom és igazad van. De ide akartam jönni hozzád, mikor megtudtam, hogy itt vagy. De Ed nem engedett volna.
 - De tényleg, honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdeztem.
Ez a kérdés még fel sem merült bennem, de most, hogy felhozta kíváncsivá tett.
 - Kerestelek mobilon, de nem értelek el....
 - Te se? Ah, nem tudom, hogy mi van vele, hazamegyek és veszek egy új kártyát, vagy tudom is én... - bosszankodtam. - Ja, bocsi folytasd!
 - A lakás telefont sem vette fel senki, majd végül anyukádat hívtam és ő mondta, hogy kiutaztál, hogy ne legyél egyedül. Ez kb. 3 napig őrlődött bennem, na meg az is zavart, hogy nem veszed fel a mobilod. Vettem egy repjegyet  és mindent otthagyva idejöttem hozzád. Mert bűntudatom volt, hiányoztál és mert szeretlek.
Letettem a kezemben lévő ruhákat és odamentem hozzá. Két kezem közé fogtam az arcát és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira.
 - Én is szeretlek! -súgtam.

Később....

- Nem kérsz fagyit? Én meghalok egyért.  - kérdezte John, mikor elhaladtunk egy cukrászda mellett.
 - Jól hangzik. - mondtam.
Elengedte a kezem és bement az üzletbe. Én megvártam odakint egy ékszerbolt  kirakat előtt.
 - Jajj de gyönyörű. - láttam meg egy nyakláncot, mikor visszért.
 - Melyik? - kérdezte, majd átadta a tölcsért.
 - Az ott. - mutattam rá, az üvegen keresztül.
Egy ezüst nyaklánc volt, rajta egy gyönyörű gyémánt medállal. Imádtam az ilyen ékszereket. Kis szolid, elegáns és nőies.  Nézegettem, majd megláttam az árát is.  Sejtettem, hogy nem aprópénz, de hogy ennyi...
 - Tényleg szép. - mondta John.
 - Aha, de menjünk! - húztam el onnan.
A nap további részében csak kézen fogva sétálgattunk, beszélgettünk, nosztalgiáztunk. Minden tökéletes volt, mesébe illő. Majd a búcsú ideje visszahúzott minket a valóságba.  Melynek legrosszabb része az volt, mikor egyedül álltam a reptér közepén...