45. rész - Mint régen...

   A hídon ültem és lóbáltam a lábam a patak felett.  Tévedés ne essék! Nem azért, mert olyan boldog, vagy izgatott lennék. Nem. Épp ellenkezőleg. Szomorúnak és magányosnak éreztem magam.  Örülnöm kéne, amiért a babám és én is jól vagyunk, de most valahogy nem megy.  Úgy tűnik, a hangulat ingadozás nálam is kezd betenni, ahogy ez általában a várandós nőknél van.  Nincsenek szerencsére reggeli rosszul léteim, az ebédemet sem látom viszont, a szédülés sem gyötör, ellenben olykor-olykor egy lelki szemeteskuka  vagyok, konkrétan ok nélkül.
  Már elég régóta üldögéltem itt. Világos volt, mikor kijöttem, most meg korom sötét.   Így elég félelmetes ez a hely, de valahogy most ez sem tudott érdekelni. A levegő is nagyon lehűlt, amire nem készültem.  Magam köré fontam bekötözött karjaimat, hogy kicsit felmelegedjek.  Elmosolyodtam, mikor eszembe jutottak az újságírók  a kórház előtt.  Ha hoznak le sztorit, kíváncsi vagyok mennyi igazsággal rondítanak bele a kis meséjükbe.
  - Hát itt vagy! - zökkentett vissza a jelenbe egy ismerős hang. Először megijedtem, hisz a nagy csendet eddig csak a tücsök ciripelések zavarták meg, most pedig egy emberi hang. De egyből felismertem, így anélkül, hogy felé fordultam volna:
  - Azt akarod, hogy szívinfarktust kapjak és ápolnod kelljen életünk végéig? - viccelődtem. 
Becky talált rám. Mikor régen megijesztettem, mindig ezzel a mondattal jött...
  - Azt hát! - mondta nevetve, majd leült mellém és megölelt.
  - Kedves vagy! - nevettem én is.
  - Hé! Én legalább ezt mondom, nem pedig: "hát persze, majd havonta egyszer kétszer meglátogatlak!" - utánozott engem. - Na mind1.  Hallod, mindenki téged keres!
  - Már nem mindenki.  Honnan tudtad, hogy itt találsz?
  - Régen is mindig idejöttél, mikor szomorú voltál.  De nem gondoltam, hogy még mindig kijársz ide.  - nézett a sötétség felé.
  - Sajnos már nagyon ritkán. De honnan veszed, hogy szomorú vagyok?
  - Itt vagy! - nevetett ismét.
  - Jogos! - mondtam ugyan így.
  - Na mesélj! Mi bánt?
Mély levegőt vettem. Gondoltam tényleg elmondom, de egyszerűen nem jött a számra.
  - Fázom! - böktem ki.
  - Nem csodálom, 10 fok, ha van idekint. Az öltözéked elnézve, nem ilyen időre számítottál. Na de nem ezt kérdeztem!
Végignéztem magamon gyorsan.  Még mindig az volt rajtam, amit még a kórházban ügyeskedtünk magamra. Egy térdgatyó, egy pántos felső és rá egy bő nagyon nagyon vékony kardigán. Hát igen, nem a legmelegebb... 
  - Nem! Arra nem számítottam, hogy idekint kell nem tudom hány órán keresztül dekkolnom!
  - Akkor üljünk be a kocsiba. Ott meleg van.
  - Remek ötlet! - pattantam fel. Felkaptam a sarumat magam mellől, gyorsan belebújtam, majd Beckyre néztem, aki még mindig ott ült, ahol eddig.
  - Na nem jössz? - kérdeztem.
  - Ja, hogy most?! Oké, menjünk. - állt fel ő is.
Az autó felé vettük az irányt. Ott parkolt, ahol én is szoktam, ha azzal jövök ide.
  - Ugye, majd teletankolod az autóm, ha már egész nap furikáztál vele? - viccelődtem.
  - Már megvolt! - mondta.
  - Oh, köszi. De nem gondoltam komolyan!
  - De, ha nem tettem volna meg, akkor nem igen lenne használatképes.
Becky a kezembe nyomta a kulcsokat. Beültem a volán mögé, a barátnőm pedig mellém.  Bent valóban sokkal melegebb volt, pedig nem kapcsoltam fűtést. Még a motort sem kapcsoltam be, így csak ültünk a csendben és bámultunk magunk elé.
  - Tényleg szeretném tudni, hogy mi a baj! - nézett rám végül Becky.  Most már nem terelhetem a témát. Ki kell mondanom.
  - Félek! - tettem meg.
  - Én is. Elég sok mindentől! Kicsit konkrétabban?
  - Félek, hogy elveszítem Johnt.
  - Szerintem ettől nem kell tartanod! - mondta.
  - Miből gondolod ezt?
  - Nos, legfőképp abból, ahogyan rád néz.  Olyan birtokló a tekintete. Azt súgja, hogy csak az övé vagy és akár ölni is tudna érted.  Látszik rajta, hogy mennyire szeret téged. Te ma nem láttad az arcát, mikor Lanával elindultunk, hogy elvisszük a táskádat, majd vissza is mentünk vele és közöltük, hogy nem vagy sehol. Azóta is téged keres!
  - Túlságosan fél engem.
  - Mert nagyon szeret! Ráadásul, nemsokára lesz valaki, aki örökre összeköt tieteket!
Kezeim önkéntelenül is a hasamra bandukoltak.
  - Igen. - helyeselt Becky, majd hátranyúlt a táskámért és az ölembe rakta. / Ma már másodszor ugyan ez a mozdulat.../  Kihalásztam belőle a telefonomat. Már hiányzott. Egyáltalán nem lepett meg  a 3 nem fogadott hívás Beckytől, 2 anyától, 1 Lanatól. Ja és persze a 17 SMS- t se hagyjam már figyelmen kívül.
  - Mikor tűnt fel, hogy ott maradt a mobilom, a táskámmal együtt? - néztem nevetve Beckyre.
  - Mikor John kihozta nekünk a csörgő táskát a nappaliba. Jajj ezt el kell mesélnem!  Mikor John is visszajött a házhoz, elment aludni, mert hát szerencsétlen egész éjszaka nem tudott aludni.  Később gondoltunk felhívunk, megkérdezi, hogy vagy. Aztán a 4. hívás után így hót kómás arccal John kivánszorog hozzánk a nappaliba, nyugiba, mint aki világát nem tudja leteszi a táskád a hozzá legközelebbi stabil tárgyra, megfordul és apró, pici lépésekkel visszakóvályog a szobájába. Nagyon vicces volt. - nevetett.
Én is vele együtt nevettem, ahogy elképzeltem mindezt.  Kicsit később anyut kezdtem hívni, hogy tájékoztassam hogy létemről. Amint leraktuk, John nevét kezdtem keresgél, de mire megnyomhattam volna a hávás gombot az ő képe jelent meg a képernyőn.  Beelőzött...
  - Szia! - szóltam bele.
  - Ne haragudj, amiért otthagytalak délután. Fáradt voltam, nem igazán működött az agyam.
  - Nem haragszom. Megértem.
  - De biztos?
  - Teljesen! Amúgy is ki kellett szellőztetnem kicsit a fejem. - mondtam. Kis szünet állt be, majd ő folytatta:
  - Mikor jössz haza?
Fogós kérdés...
  - Jelenleg nem igazán tudom eldönteni, hova haza.
  - A szüleidnél vagyok most. - mondta.
Nos nem éppen erre a válaszra számítottam...
  - Pár perc és otthon vagyunk Beckyvel.  - válaszoltam a korábban feltette kérdésére.
  - Remek. Akkor itt találkozunk! Szeretlek! - mondta, majd bontotta a vonalat.
Beckyre pillantottam. Míg én telefonáltam,  ő a mobilján twittereztt.  Beindítottam az autót és hazaindultunk. A sötétben véletlenül rossz helyen fordultam le, így egy kicsit kerültünk. Konkrétan az 5 perces útból 1 órás lett... Fogalmam sincs, hogy csináltam. Aztán végül csak sikerült megtalálni a helyes irányt és hazajutottunk.
Anya és John nagy öleléssel fogadtak minket. John különösen naggyal. És persze, mindketten megjegyezték a 40 perc késést...    Becky visszament a házba, én és John pedig maradtunk nálunk. Amilyen gyorsan csak tudtam lefürödtem. A kötések nagyon idegesítettek, nem elég, hogy alig tudok bármit is csinálni, még vigyáznom is kell rájuk, például, hogy ne legyenek vizesek...  Miután nagy nehezen végeztem  befeküdtem az ágyamba, John pedig mellém. Úgy döntött ma velem alszik. Beszélgettünk egy kicsit, majd elnyomott az álom.  

Reggel:

Matatás hangjára ébredtem.  Kinyitottam a szemeimet. John pakolászott és öltözködött.
  - Hova készülsz? - kérdeztem álmosan.  Megfordult, majd mosolyogva odahajolt hozzám és megpuszilt.
  - Az égvilágon sehova. Csak már itt az ideje, hogy felkeljünk és segítsünk egy kicsit Lorannek.
  - Miért? Mit csinál anyu?
  - Ma jött haza Brian és este, amíg vártunk téged haza, megemlítettem Lorannek, hogy vettünk egy házat és, hogy hozzám költöznél. Annyit mondott, hogy térjünk erre vissza ma, mikor apud is itthon lesz.
  - És ezt miért nem említetted nekem este? - indultam el a fürdőszobámba. Út közben kinéztem az ablakon és megakadt a szemem egy ismerős autón.
  - Ne jött szóba. - mondta.
  - És a szüleid érted jöttek? Vagy miért vannak itt?
  - Én hívtam ide őket. - jött közel hozzám, megfogta a kezeimet és mélyen a szemembe nézett. - Sarah, már csak 1 fontos dolog van, amit meg kell tudniuk a szüleinknek! - mondta nyugodtan.
Elkapott a pánik, mert egyből tudtam, hogy mire gondol....