58. rész Új élet

John szemszöge:

   A koncertet, mint mindig, most is nagyon élveztük és jó érzés volt elsőként fellépni egy ilyen helyen.  Konkrétan mi avattuk fel a színpadot, ami hatalmas élmény és nem éppen visszatérő alkalom. A ráadás után felpörögve szaladtunk le a színpad mögé, vissza Liamhez, aki egész végig ott várt minket a törülközőinkkel és  rengeteg flakon vízzel. Kicsit felfrissítettük magunkat és már indultunk az öltözőnk felé, mikor Liam utánam szólt.:
   - Ja igen, John várj!  Elfelejtettem mondani, nemrég jött egy üzeneted. - adta át a mobilom. - Azt kérted, szóljak, ha keresnek.
   - Igen, köszi. És kitől? - kérdeztem, míg vártam, hogy bekapcsoljon a telefon.
   - Nem tudom, nem néztem meg, csak kinyomtam, hogy ne csörögjön. De látom, sikerült kikapcsolnom. - magyarázta. Türelmetlenül vártam, hogy betöltsön és egy pillanatra kizártam a külvilágot, mert mikor megláttam, hogy Becky a feladó, egyből a legrosszabb dolgok jutottak eszembe.  Kész örökkévalóságnak tűnt, mire megnyitotta magát az üzenetet.:
      "Behoztam Saraht a kórházba, elfolyt a magzatvíz!  Siess, ahogy tudsz!"
Először fel sem fogtam igazán, de szerencsére hamar tudatosult bennem, hogy itt az idő!  Mindaz, amire  9 hónapon keresztül készültem és vártam, ma végre valósággá válik.   Egy percet sem akartam tovább késlekedni.   Féltem, hogy bármit is elmulasztok, hogy valamiről lekések.
  - Merre van a legközelebbi hátsó kijárat? - fordultam Liamhez.
  - Az öltözőtök mellett. De....  - nem vártam meg, hogy befejezze, ennyi információ pont elég volt, hogy futásnak eredjek   - Hová mész? Várj, még nem mehetsz el! - kiabálta utánam, de nem érdekelt.
Az öltözőnkhöz érve, Edward lépett ki az ajtón, fél pucéran egy törülközővel a nyakában.
  - Hát te? - kérdezte meglepetten.  Egy pillanatra megálltam, hogy válaszoljak neki, de aztán rohantam is tovább.  Nem is figyeltem a reakcióját, valahogy most csak az érdekelt, hogy mihamarabb a kórházba érjek. De szerintem ez érthető.  Szerencsére senki sem állt az utamba.  Ahogy kiértem a főútra, azon kezdtem agyalni, hogy most taxit fogjak, buszra szálljak, vagy egyszerűbb, ha tovább futok.  Végül az utóbbinál döntöttem, mert kitudja, hogy mennyi időt pazarolnék el pusztán várakozásra, ami valljuk be, most nehezen menne...    Körülbelül 20 percbe telt, mire odaértem.  Leírhatatlan érzés volt, mikor már csak egy fotocellás üvegajtó választott el a recepciótól, amire majdnem felkenődtem, olyan lassan nyílt ki.  A recepciós asztaláról sikerült  mindent levernem sietségemben, talán ennek köszönhettem a nem túl kedves pillantásokat.
  - Sarah Wilsont hol találom? -  hadartam el lihegve.  A középkorú hölgy a másik oldalon még mindig mérgesen, valamint zavartan nézett vissza rám.
  - De hisz, épp az imént mondtam el magának! És már másodszorra dönti le a papírokat, ebben a percben tettem őket rendbe. Ne szórakozzon velem!  - mondta szigorúan. Értetlenül néztem rá, majd leesett.  Nyilván Edward beelőzött.
  - Az a testvérem volt és nagyon sajnálom, de kérem, nagyon sietek!
  - Oh, így már mindjárt másabb. A testvére mindenbe beavatott az imént, nem kell aggódnia. A kisasszonyt a 4. emeleten az 1425-ös szobában találja!  - bökte ki végül.
  - Köszönöm!  És még egyszer elnézést! - mondtam és már rohantam is a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot, de  az csak villogott.  Nem mondhatni, hogy volt türelmem kivárni, így végül a lépcső mellett döntöttem. Amint felértem, a folyosó jobb felében megpillantottam Edwardöt és Beckyt.  Odasiettem hozzájuk.  Mielőtt bármit is kérdezhettem volna:
   - John!  Tudod, hogy mi gyorsabb a futásnál? Az autó!  Amivel én jöttem, rá volt írva, hogy "TAXI" ! Esetleg megvárhattál volna!  - csipkelődött Ed, de nem foglalkoztam vele.
   - Sarah? Ja és egyébként, a recepciós nő üdvözöl! - kacsintottam a testvéremre.  
   - Nemrég kapta meg az érzéstelenítőt. Már csak az orvosra várunk, pont jókor jöttél! - mondta Becky.
Hirtelen megdobbant a szívem, éreztem azt a bizonyos követ leesni. De ekkor valamilyen más érzés fogott el.
  - Egyedül van?  - mutattam az ajtaja felé.
  - Nem. Bent vannak a szülei. Igazából téged vár!
Mély levegőt vettem, majd bekopogtam. Amint beléptem a szobába, meghallottam a nevem. Sarahra pillantottam, aki az oldalán feküdt és fogta az édesanyja kezét, mellette pedig Brian ült egy karosszékben.
  - Most magatokra hagyunk titeket! - állt fel Loran és húzta maga után a férjét is. Mindkettőjüktől kaptam egy- egy biztató pillantást, mikor kimentek mellettem.
  -  Hogy érzed magad?  - ültem le Sarah mellé.
  - Jelenleg semmit sem érzek. De majdnem lecsúsztam az érzéstelenítőről.
  - Szerencsére csak majdnem!
  - Valamiről azonban tényleg lecsúsztam.  - kezdte. - A koncertről! Sajnálom! Megtudsz nekem bocsájtani? - viccelődött.  Elmosolyodtam. Nekem valahogy nem ez most a legfontosabb.
  -  Hát... Nem is tudom..  Nehéz lesz, de azt hiszem menni fog!  - mondtam, mire felnevetett.
  - Kapok egy puszit? - hajolt kicsit közelebb hozzám.
  - Akár kettőt is! - mondtam, még mindig mosolyogva, majd fölé hajoltam és megcsókoltam, de megzavartak minket.   Sarah orvosa nyitott be a szobába.
   - Elnézést, csak egy utolsó vizsgálatra jöttem. Előkészítettem a szülőszobát, mert valószínűleg mehetünk is, szóval nézzük!  - magyarázta.

1 órával később...

Becky szemszöge:

  - Edward, édesem, nem tudnál megülni picit  seggeden? - kérdeztem kicsit ingerülten.
  - Nem. - vágta rá.
  - Jó lenne pedig!  Legalább azóta járkálsz itt körbe-körbe, mióta betolták Saraht.  Mindjárt leszédülök a székről!  Gondoltam szólok előre.
  - Szerinted nem furcsa, hogy kicsivel több, mint egy órája bent vannak és még semmi?
  -  Ez nem egy kétperces dolog. Ne aggódj, biztos nemsoká mondanak már valamit!
  -  Fiam! Ha most így ki vagy bukva, mi lesz ha egyszer a testvéred helyében leszel? - kérdezte Susann.
  - Az nyilván más...
  - Szerintem a padlóról kell majd fellocsolni! - vágtam a szavába.
  - Nagyon vicces! - mondta nevetve, majd lepattant mellém és csikizni kezdett.  Nagyon jól tudta, hogy ezzel bármikor le tud győzni. Kevesen múlott, hogy ne kezdjek sikongatni...
  - Shh!  Halljátok ezt?  - állított le minket Loran.  A folyosón  csak mi négyen ültünk, és mikor elhallgattunk egy baba sírása töltötte be a hosszú várótermet. Kezemet a szám elé kaptam.
  - Ez Effy? - kérdeztem meghatódottan.
  - Valószínű! - felelte Loran.
  - Látod, mondtam én, hogy hamarosan történni fog valami! - bújtam Edwardhöz.
Nemsokkal később, kinyílt a helység ajtaja, ahonnan a sírást hallottuk és John jött ki rajta. Tetőtől talpig ebbe a zöld nejlonba volt öltöztetve, alig bírtam elfojtani a nevetést, de segített, mikor megláttam, hogy mit tart a karjában.  A pici Effyt tartotta, akinek épp, hogy kilátszott a  kis arca a hatalmas rózsaszín pokróc alól.  Végigpillantottam a többieken.  Látszott mindenkin a meghatódottság, és alig várták, hogy megpillanthassák az új családtagot.  A folyosó ezúttal erős érzelmekkel telt meg.  Mindenkiből csak úgy sugárzott a boldogság és a büszkeség. De legfőképpen Johnból.  Rajta látszott a legjobban, hogy ezen az estén valami megváltozott  és új kezdődött el.  Egy új életet tartott a karjaiban és tudtam, hogy bármi történjék is, soha nem fogja elengedni.  

     Következő rész 3 komi után! :)