33.rész - Lassan vége a nyárnak

 - Hát te mit keresel itt? - hallottam Ed elképedt hangját.
 - Már semmit. Megtaláltam, amit kerestem. - mondta a lány, majd anélkül, hogy bárki is behívta volna, besétált az ajtón.
 - De most komolyan. Mit csinálsz itt?  Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? - kérdezte még mindig Edward.
 - Először nálatok voltam, anyukátok mondta, hogy itt vagytok.  Unatkoztam és csak titeket ismerlek. Ha már adtunk nektek 2 nap szabadnapot, azt igazán tölthetnétek velem is...   Gondoltam ma lóghatnánk együtt.  Szóval John öltözz! - tapsikolt siettetően a kezével.
A válaszokat már nem vártam meg, inkább bementem a szobámba és elkezdtem készülődni.  Nem sokkal később John is jött utánam.
  - Itt van még? - kérdeztem, mikor bezárta maga mögött az ajtót.
  - Josefina? Még itt.  -  bújt bele a gatyójába.
  - Elmentek vele?
  - Dehogy! Mondtam, hogy veled töltöm a szabadidőmet. Edward most próbálja lekoptatni.  Öhm, az ingem?
  - A szárítón. Tudod, leöntöttél! - mondtam nevetve.
  - Akkor mit vegyek fel? Mást nem hoztam.
  - Tessék! Egyenesen Los Angelesből. - adtam át neki is a pólóját.
  - Köszönöm! - ölelt magához, majd azt is felvette. - Tényleg, az én ajándékomhoz mit szólsz?
  - A nyaklánchoz?  Imádom. Nagyon tetszik! Csak...
  - Csak mi?
  - Csak nem tudom, hogy megérdemlem-e. Én ezt nem tudom viszonozni ajándékban.  Az ilyet meg nem szeretem.
  - Ne beszélj butaságokat! Nem kellenek nekem a drága ajándékok! Nekem csak te kellesz! - súgta, majd egy apró csókot adott a számra. Az asztalomhoz ment, ahova a dobozt tettem. Kivette belőle a nyakláncot, majd visszajött hozzám és óvatosan a nyakamba akasztotta.
  - Gyönyörűen áll! - mondta, mikor felé fordultam. Épp egy puszit készültem neki adni, mikor halk kis kopogásokat hallottunk az ajtó felől.
 - Bejöhetek? - dugta be Edward a fejét.
 - Persze! - mondtam.
 - Josefina? - kérdezte John, mikor elengedett.
 - Elment. Mondtam neki, hogy mást terveztünk mára. Megértette és távozott.
 - Hát, akkor menjünk vásárolni! - kaptam a vállamra a táskámat és elindultam lefelé.
Beültünk a kocsiba és a szupermarket felé vettük az irányt

Később:

Gyorsan eltelt a délelőtt. Mondjuk nem telt semmittevéssel. Bevásároltunk, pontosabban ÉN  vásároltam, a srácok meg ökörködtek.  A kocsiban sem volt más a helyzet. Amíg én vezettem, addig ők a hátsóülésen, ütötték, vágták egymást, játszottak...   Én meg fegyelmeztem..  Kezdtem már úgy érezni magam, mint egy anyuka, akinek van két rossz kölke, akik nem tudnak megülni a fenekükön...   Na de mire hazaértünk, addigra angyalok lettek..  Akár kértem, akár nem, ők mindenben segítettek nekem. Legalább is, akartak. Mert előfordult, hogy plusz munkát csináltak nekem...  Például, mikor megkértem Edwardöt, hogy ebédre terítsen meg.  Olyan kis ügyes volt, hogy háromból 2 tányért el is tört.  Na de nem baj.   De a lényeg, hogy anyáék fogattatására minden készen állt.  A hátra lévő időben szusszantunk egy kicsit a kanapén.  Nekem sikerült is bealudnom.
  - Sara! Szívem ébredj! Megjöttek! - keltett John!
Egyből kipattant a szemem, attól függetlenül, hogy hulla voltam.  Belekortyoltam a vizembe, majd kirohantam a teraszra.  Apát láttam meg először, odarohantam hozzá és köszönésképp a nyakába ugrottam.
  -  Szia Sara! - köszönt. - Kicsim, vigyázz a vállamra!  
  - Csak nem leégtél?  - mondtam nevetve.
  - Csak egy kicsit. - mutatta az ujjával.
  - Elég ránézni!  Úgy néz ki, mint a paradicsom. - szólt anya. Hozzá is odamentem és jól megölelgettem.  Majd martint is.  Ez alatt kijöttek a srácok is, köszöntek, meg segítettek bepakolni a házba. Nagyon jó színük volt, kivéve Martinnak. Neki csak az arca volt kicsit piros, de ennyi.
  - Na mi van, téged meg bezártak egy sötét szobába videó játékozni? - borzoltam össze a haját.
  - Haha, majdnem eltaláltad! - gúnyolódott.
  - Az öcséd konkrétan 1 hét után mindent megunt. Nem jött velünk sehova, elvolt a szállodában.
  - De kis hülye vagy! - mondtam neki.
Bementünk a házba. Anyuék is pihentek egy kicsit, addig előkészítettem a vacsorát, meg elbúcsúztam Johntól és Edwardtől. Úgy látták, jobb, ha mennek.   Vacsora közben, mindent elmeséltek a nyaralásukról és én is az enyémről.  Órákig ültünk az asztalnál. Szóba jött John, a kapcsolatunk, az egyetem. Hisz a nyárnak sajnos lassan vége és muszáj eldöntenem végre, hogy mi legyen.
   - Tényleg, a sulival mi lesz? - kérdezte apa.
   - Nem tudom. Szeretném folytatni, de nem szeretnék elmenni, olyan hosszú időre.
   - Johnnal beszéltetek már erről? - kérdezte most anya.
   - Még nem.
   - Itt lenne az ideje.
   - Tudom.  Majd megbeszéljük.
   - A távkapcsolat nem mindig jó ötlet.
   - Apa!  Mondtam, majd megoldjuk.
   - A ti dolgotok.
   - Na látod, ezt eltaláltad!
   - De szép a nyakláncod! - mondta anya.
   - Köszi! Ne haragudjatok, de most felmegyek. Fáradt vagyok.
   - Persze menj csak!
Adtam mindenkinek egy jóéjtpuszit, majd elindultam felfele. Tényleg nagyon fáradt voltam, de hiába próbáltam nem tudtam elaludni. Csak az járt a fejembe, hogy lassan vége a nyárnak és, hogy  hosszú időre itt kell hagynom Johnt.  Egyik felem azt súgta, ne menjek vissza, inkább maradjak itt, a másik meg konkrétan már az ajtón lökdösött kifele...    Előre látom, hogy egy hosszú beszélgetés vár még ránk.  De nem szeretném, hogy ennek vége legyen....