42. rész - Szülinapi meglepetés

  Nagy kő esett le a szívemről, hogy John örült a hírnek. Mióta tudja, úgy vigyáz rám, mint valami porcelánbabára. Ami persze nagyon aranyos tőle, de néha már idegesítő. A  szüleinknek még nem mondtuk el. Várjuk a megfelelő időpontot.  Azt viszont már említettem anyuéknak, hogy nem megyek vissza az egyetemre.   Nem örültek neki, de hát ez van. Kérdezték, hogy miért, de nem adtam megfelelő indokot.  Az igazi ok persze a baba, de ezt nem mondhattam nekik.
 Ma reggel, már mások voltak. Ma van a születésnapom és ilyenkor mindig ők keltenek egy nagyon finom reggelivel az ágyban.  Komolyan úgy bánnak velem, mint egy 10 éves kislánnyal, de azért aranyos tőlük.  Azt viszont furcsálom, hogy már délután van és a közeli barátaim nem nagyon törték magukat, hogy felköszöntsenek.  Gondolok itt leginkább Beckyre.  Ő mindig a születésem időpontjában, hajnali  4:10-kor hív, hogy felköszöntsön. De ez ma elmaradt. És John sem keresett még, hogy ellenőrizzen minden rendben van-e.  Ez furi. Szerintem készül valami. A mai nappal már hivatalosan is kiléptem a tinédzser korból. 20 évesen már mintha felnőttebbnek érezné magát az ember.  Pedig semmi sem változott.
Ha jobban belegondolok, anya is 20 éves volt, mikor szült engem. Csak akkor az még tökre természetes volt.  Ma már egy fiatal lányt, nagy pocakkal szinte megvetnek az utcán. Tuti velem is ezt fogják tenni, amint kitudódik. Pedig pont én voltam mindig az, aki várni akart. Előbb inkább a karrier, munka aztán a család.  De hát hiába tervez előre az ember, úgyis az van, amit a sors akar.
Ugye, hogy vége a nyárnak, a szüleimnek még több munkájuk van, így keveset vannak itthon.  Apa mivel ügyvéd sokat van úton. Ma délelőtt is elutazott és egy hétig biztosan nem lesz az országban.  Martin suliban, aztán általában a haverjainál van, így a napjaimat rendszerint egyedül töltöm, hacsak valakik át nem ugranak.  Ma ez nem történt meg, így unalmamban kitakarítottam a szobámat.  Éppen a szekrényemben raktam rendet, mikor végre megcsörrent a telefonom. Az éjjeli szekrényemhez rohantam és felkaptam a mobilom a rádiós vekkerem mellől, ami tisztán mutatta a szeptember 16.-ot, vagyis a mai dátumot.  Végre az hívott, akire már régóta vártam.
  - Szia! - szóltam bele mosolyogva.
  - Jó napot kívánok! - kezdte a hang, ami nem a Johné volt. Megnéztem gyorsan újra a hívót, lehet csak odaképzeltem John nevét, de nem. - Elnézést a zavarásért. A szupermarket parkolójában találtam ezt a telefont és ez a szám volt a leggyakrabban tárcsázott szám. Hogyan tudnám visszaszolgáltatni a mobilt a gazdájához?
  - Üdvözlöm! A tulajdonos barátnője vagyok. Esetleg most rögtön érte mehetek, ha magának úgy jó. - mondtam kicsit csalódottan.
  - Most sajnos nem tudom itt megvárni, de ha mondok egy címet, esetleg oda tudna jönni? Úgy fél 6-ra? - kérdezte.
Az órára pillantottam. 4 múlt nem sokkal, jobb dolgom meg úgy sincsen...
 - Jó, persze!
A nő a vonal másik végén gyorsan ledarálta a címet, majd sietségre hivatkozva bontotta a vonalat.
Tipikus! Ha nem egy laptopot vagy egy gyereket hagynak el, akkor egy telefont...  A címet néztem a papíron. Nincs messze, ismerem a környéket. Ott vannak a legnagyobb és legszebb házak. Még szerencse amúgy, hogy nem egy rajongó találta meg, vagy épp egy olyan, aki inkább jobbnak látja megtartani magának a mobilt.

Később:
A címet a táskámmal együtt az anyósülésre dobtam, majd elindultam. Nem egyszer próbáltam hívni Edet, hogy szóljak a dolgokról, de persze  nem vette fel. Ugyan, miért is tette volna?!
Út közben ahogy általában szoktam, ha egyedül vagyok, a rádióval énekeltem. Körülbelül 15 perc alatt értem a házhoz.  Még egyszer ellenőriztem a házszámot, majd a kapuhoz sétáltam és megnyomtam a csengőt. A Kaputelefon sokáig csengett, majd anélkül, hogy beleszóltak volna, beengedtek. A nehéz vaskerítés elhúzódott  majd a széles gránitköves járdán elindultam a házhoz.  Körülöttem a hatalmas kert, a tökéletesre vágott gyönyörű szép fű ámulatba ejtő volt. Szinte láttam magam előtt,  ahogyan szaladgálnak, játszadoznak a gyerekek rajta. Mikor az ajtóhoz értem, be akartam kopogni, de találtam egy kis cetlit rajta  "Gyere be!" felirattal. Hát gondoltam nekem szól, tehát vettem a bátorságot és bementem.  Az épület belülről is gyönyörű volt.
  - Hahó! - mentem lassan előre.
Mikor a nappalihoz értem:
 - MEGLEPETÉS! - üvöltötték egyszerre.
A szám elé kaptam a kezem. El sem hittem.  Ott volt mindenki, John, Edward, Becky, Jake, Lana, az egész Big Time Rush.  Mielőtt feleszmélhettem volna, már egyből szólt a Boldog Szülinap!  aztán John odajött hozzám egy hatalmas tortával a kezében, hogy fújjam el a gyertyákat. Tényleg nagy volt, szerintem azt egy hétig fogjuk enni. Miután ez megvolt végig öleltem mindenkit, átvettem az ajándékokat.

  - Na, mit szólsz a házhoz? - kérdezte John, mikor végre ketten maradtunk egy kicsit.
  - Nagyon szép! De kié?  Ja és látom nem hiányzik a telefonod!  - vettem ki a zsebéből.
  -  Igen, az új szomszédok szívesen segítettek kicsit megtréfálni téged, hogy idegyere. - mondta nevetve. - A ház pedig  Edwardé és a miénk.  Sara, szeretném, ha ideköltöznél!
  - Mi? - kerekedtek el a szemeim.
  - Itt kényelmesen elférnénk mindannyian. Nem kellene átjárkálni egymáshoz. Meg ha megszületik a baba egy helyen kell lennünk. Minden sokkal könnyebb lesz, ha összeköltözünk. - magyarázta.
  - Igazad van!  - mondtam.
  - Na, akkor benne vagy? - kérdezte izgatottan.
  - Hát, ennél jobban már úgysem siethetjük el a dolgokat, szóval benne.
  - Reméltem, hogy ezt mondod! - ölelt magához..
  -  Ajj hát itt vagytok! -  húzott fel Becky. - Gyertek, megjött a pizza. Mindenki rátok vár.
  - Köszi, hogy szóltál, megyünk azonnal, csak Sarat körbevezetem az új otthonában. - puszilt arcon John.
  - Összeköltöztök?
  - Igen!  És hamarosan négyen fogjuk lakni ezt a házat. - magyarázta mellettem a fiú.
  - Hogyhogy? - nézett ránk nagy szemekkel Becky.
  - Hát nem tudod?
  - Mit?
  - Nem, nem tudja, még nem mondtam el neki.
  - Ajj mondjátok már! - türelmetlenkedett.
  - Azt hittem már mondtad neki, hisz mindent megbeszéltek!
  - De úgy gondoltam, hogy ezt együtt közöljük vele.
  - Hahó! Beavatnátok?
  - Áááááá!!  Gratulálok nektek! Edward most mesélte a jó hírt. - rohant oda hozzánk Lana.
  - Mit? - türelmetlenkedett még mindig Becky.  Már kezdtem sajnálni.
 Éppen elkezdtem volna, mikor John közbeszólt.
  - Tipikus. Nem bírja tartani a száját.
  - Áruljátok már el!
  - Te még nem is tudod?
  - Dehogynem! Csak arra várok, hogy a ti szátokból is halljam!  Beavatnátok végre?
  - Saranak és Johnnak hamarosan gyerekük lesz! - előzött be Lana.
  - Úristen! Komolyan?  Ez csodálatos! Jajj gratulálok! - ölelt meg minket.
  - Bizony az. - kezdte John - Na de, hogyha nem haragszotok, most elrabolom kicsit Sarat. Hamarosan csatlakozunk hozzátok. Egyetek nyugodtan. - húzott a lépcső felé.  
A ház tényleg gyönyörű volt. Olyan nagy és modern, mégis otthonos.  A hatalmas ablakok miatt a naplemente fényei elárasztották a lakást.  John az idegenvezetést a mi szobánkkal kezdte, majd szépen haladtunk sorba. Megmutatta, melyiket gondolta a gyerekszobának. A hely nagyon kis tágas, minden kényelmesen elfér benne és ideális kis gyerkőcszoba lenne belőle. Edward hálóját is megmutatta. Mivel úgy gondoltuk, hogy kint van a teraszon a többiekkel, csak benyitottunk. Nem kellett volna. Éppen egy lánnyal ült az ágyon és szenvedélyesen csókolóztak. A csajt csak hátulról láttuk és mikor megfordult volna, mi már nem voltunk a szobában.
  - Hú! - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen.
  - Igen! De ki ez a lány?