44. rész - Szülinap a sürgősségin

   A konyha padlóján fekszem. Körülöttem mindenhol üvegszilánk és vér. A karjaim őrültem fájnak.
Mintha ezer kis tűt döfködnének a csuklómba. De valójában a fagyis kehely szilánkjai fúródtak belém, ahogy rájuk estem.  Hirtelen Edward jelent meg az ajtónál. Szemeiben a nyugalmat a rémület váltotta fel, mikor szembesült a körülöttem lévő helyzettel.
   - John! Gyere ide gyorsan! - kiabálta, míg hozzám rohant.  Letérdelt mellém, de nem tudta, hogy mitévő legyen.
  - Úristen! Mi történt? - siettet John is mellém.
  - Elcsúsztam. A kelyhek kiestek a kezemből, eltörtek én pedig a szilánkokra estem. - magyaráztam.
  - Tessék! Tekerd ezt a kezére! - nyomott John a testvére kezébe egy törülközőt. Ő is ugyan ezt tette az ő oldalán. Ed a zsebében kezdett kotorászni.
  - Mit csinálsz? - förmedt rá John.
  - Hívom a mentőket.
  - Nem, arra nincs időnk.   Nekem kell bevinnem a kórházba. -mondta.
Az ölébe vett, majd elindult velem kifelé az autóhoz.  Edward segített beültetni, majd ő visszament a házba a többiekhez. John betelefonált a kórházba, hogy úton vagyunk meg elmondta a panaszokat. Azt a feladatot kapta, hogy semmiféleképpen se hagyjon elaludni. Tartson szóval, meg ilyenek.  Próbálta magát nyugodtan álcázni és persze eleget tenni a dolgának.
Figyeltem rá, magamnál voltam, de egyre jobban kezdtem szédülni és a szemhéjaim súlya is, mintha a kétszeresére nőtt volna. A sebeimben a vérzés nem akart elállni. A törülközők, amiket a fiúk rám tekertek, már teljesen átáztak. Johnnak be nem állt a szája. Egyfolytában kérdezgetett mindenféle értelmetlen dolgokról. Jól csinálta, amit csinált. Mikor már kezdett kifogyni a kérdésekből, olyanokkal állt elő, hogy a Pokémonban kinek szurkoltam, Ashéknek, vagy a Rakéta csapatnak?
Amint odaértünk a kórházhoz, egyből jöttek elénk az ápolók. Kiszedtek az autóból és egy ágyra fektettek. Betoltak egy kórterembe, ahol érzéstelenítőt kaptam és nekiláttak a sebeimnek. Mivel már eleve kába voltam és a nyugtató rátett még egy  lapáttal, sikerült szépen elaludnom.

Később:

Arra ébredtem, hogy szörnyen belenyilalt a fájdalom a karomba. Elmúlt az érzéstelenítő hatása.
  - Nem tudom. Az biztos, hogy éjszakára bent kell maradnia megfigyelésre, mert sok vért veszett. - hallottam John hangját a szoba másik feléből. - Most alszik. .... Nem, én bent maradok vele. .... Holnap vizsgálják meg.  ... Igen, szóltam. Holnap az első dolga, hogy bejön hozzá. ... Persze, gyertek.  - végre felém fordult és észrevette, hogy nézem. - Most leteszem, Sarah felébredt. .... Mindenféleképpen. Szia. - tette végre le.
  - Edwardel beszéltél? - kérdeztem.
  - Igen. Aggódnak miattad! - jött közelebb. -  Hogy érzed magad?
  - Jól, csak fájnak a karjaim. - mondtam, majd végignéztem magamon.  Mind a 2 kezem a könyökömig bekötözve. Szinte látszott, ahogy lüktetett.
  - Ugye tudod, hogy nagyon megijesztettél? - nézett mélyen a szemembe.
  - Sajnálom!
  - A lényeg, hogy jól vagy. - csókolt homlokon. - Felkeltél, hívnom kell a nővért.  -  elhajolt tőlem és megnyomta a felettem lévő hívó gombot.
Pár perccel később egy ápolónő jött be a szobámba. Amíg mindent ellenőrzött, John a szoba végéből, -  ahol nem régen telefonált - állt és figyelt.    Most is kaptam valami fájdalomcsillapítót, ami úgy kiütött, hogy másnap délig jártam az álmok nyugodt és gondtalan völgyét.

Másnap:

Miután felkeltem, vittek egyből mindenfele. Vérvétel, ultrahang, meg ilyenek.  John egyikre sem jöhetett velem, így ő csak idegesen várt a szobámba. Amíg aludtam, anya bejött hozzám látogatóba, de sajnos nem tudta megvárni, míg felébredek, így vele nem találkoztam. De mire visszavittek, John már nem volt egyedül. Edward, Madison, Becky és Lana, mind bejöttek és engem vártak. Mindenki megölelt és egyből kérdezősködni kezdtek.  Már épp nekiálltam volna válaszolni a feltettekre, mikor mennyei illat csapta meg az orrom.  Becky kezében egy McDonald's-os zacskót fedeztem fel.
   - Ugye azt nekem hoztad? Majd éhen halok. - mutattam az illat forrására.
   - Tudom, hogy utálod a kórházi kaját. Gondoltam jól esne valami ilyesmi. - nyújtotta át mosolyogva a zacskót.  Megölelném Beckyt, ha épp nem a zacskóval kínlódnék.
   - Imádlak! - mondtam, majd nekiláttam a kajának.
Mindenki az ágyam körül volt, beszélgettünk és amíg vártuk a dokit, a sült krumplimat lopkodták.
   - Ms. Wilson, készen vannak az eredmények. - jött be az orvos. - Kérem hagyjanak magunkra. A fiatalember maradhat. - mutatott Edre.  Hát igen, akik nem ismerik őket, nehéz számukra a megkülönböztetés.
  - Nem nekem kell maradnom. A bátyámnak. - mutatott Johnra, majd kiment a többiekhez. 
John az ágyam mellett állt és az orvost nézte. Látszott rajta, hogy ideges. Hogy egy kicsit kizökkentsem, a szabadon lévő ujjaimmal megfogtam a kezét.
  - Elnézést kérek! - mondta a doki.
  - Nem történt semmi. Ikrek vagyunk, már régen megszoktuk, hogy összekevernek minket.   De rátérhetnénk a lényegre? - sürgette.
  - Hogyne.  Szóval, a vizsgálatok alapján, a magzatra nem volt hatással sem az esés, sem pedig a jelentős vérveszteség. Minden teljesen rendben van.
Mindketten megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Ez a hír, most igen jól jött.
  - Ez nagyszerű. - mondtam.
  - Valóban az. A zárójelentése is elkészült. - nyújtott át egy A4-es borítékot. - Felöltözhet és hazamehet. De 2 hét múlva szeretném újra látni kontrollon és varratszedésen. 
  - Rendben. - bólogattam.
Mikor kiment John magához ölelt, majd mikor elengedett egy táskát rakott az ölembe.
  - A csajok hoztak neked pár cuccot.
  - Segítesz? -  mutattam fel a bekötözött karjaimat.
Azzal a pár ujjammal, ami szabadon van, igen nehéz bármit is csinálni. Főleg öltözködni.   Miután nagy nehezen végeztünk mindennel a váróba mentünk a többiekhez, majd kifelé indultunk.   Az épület előtt rengeteg riporter meg újságíró várt ránk. Tudtam, hogy nem lesz zökkenőmentes a hazaút, de ezt azért már túlzásnak tartottam.  Próbáltam a lehető legjobban elrejteni a bekötözött karjaimat.
Szerencsére csak a parkoló feléig követtek minket, az autókhoz már nem jöttek.  Csöndben telt az út.  Egy nehéz éjszakán vagyunk túl. Csak arra vártam, hogy kifeküdhessek az új, hatalmas ágyunkon. De ahelyett,  hogy az új házhoz mennénk, a szüleim kocsifeljárójára parkoltunk. 
  - Hogy, hogy ide jöttünk? - értetlenkedtem. 
  - Gondoltam szeretnél a saját ágyadban pihenni. Meg a szüleid még nem tudják, hogy hozzám költözöl!
  - Igaz.
  - Remélem nem baj.
  - Oh, nem dehogy! - hazudtam.  
Nem tudom miért, de valahogy most szívesebben lennék a máshol, nem  pedig itthon. 
  - Bejössz? - kérdeztem.  
  - Most inkább, hazamegyek. Pihenek egy kicsit.  De később, ha gondolod visszajöhetek.
  - Rendben.
Közelebb hajolt hozzám és búcsúzóul megcsókolt.  A kocsifeljárón vártam, míg elhajt, majd odasétáltam az ajtóhoz.  Benyitottam volna, de az ajtó zárva volt. Reflex szerűen keresgélni kezdtem a kulcsom után, de nem volt nálam. Becsengettem, hátha itthon van valaki, de semmi.  A törpe alatt sem találtam a pótkulcsot.  Ekkor jutott eszembe, hogy mindenem a táskámban van, amit a srácoknál hagytam. Az autóm sincs itthon, az is náluk van. Beckyék azzal mentek ma a kórházba.
  Egyedül, kirekesztve éreztem magam.  John magamra hagyott, a régóta nem látott barátaim rám se hederítenek, a szüleim pedig, kitudja hol vannak éppen. Úgy döntöttem nem várok senkire és egy olyan hely felé vettem az irányt, ahol mindig jól érzem magam és ahol bármikor kiönthetem a szívem. A tisztásom felé...