15. Rész A kórházban

 - Sara! Azonnal ide kell jönnöd, nagy baj van! - hadarta Ed a telefonba. Alig értettem, mit mond, de megijesztett.
 - Hé, hé! Lassabban! - szóltam rá - Mi van?
Mély levegőt vett, majd mindent szépen részletezni kezdett.
 - Úristen! -kaptam a kezem a számhoz - Maradj ott,  nemsoká ott leszek. Bármi van, hívj!
 - Mégis hova mennék? - kérdezte. Kis szünetet tartott, azt hittem letette, de aztán folytatta:
 - Ja légyszi, anyuéknak ne szólj!
 - Rendben. Szia!
 - Szia
Berohantam a házba. Kapkodva nyúltam a kulcsos kosár után, a slusszkulcsomat keresve, de a nagy lendülettel az egészet lelöktem  hangosan csattant a járólapon.
 - Sara, te vagy az? - szólt anya a lépcsőről.
 - Igen
 - Mi a baj, kicsim? - jött oda hozzám.
 - Semmi..
Nem néztem fel rá, csak tovább keresgéltem a kulcsomat.
 - Látom, hogy van valami. Na, mondd el!
Még vagy ötször átnéztem a kosár tartalmát, de ami nekem kellett nem volt benne..  elegem lett.
 - John eszméletlenül fekszik egy londoni kórházban, valami szemét megtámadta. Most oda kell mennem hozzá! - miközben mondtam rám tőrt a sírás is. Anya közelebb jött és a hátamat kezdte simogatni, így próbált vigasztalni.
 - Ez borzalmas. De ilyen állapotban tudod, hogy nem vezethetsz, főleg nem egy ilyen hosszú úton...
 - De anya!! - förmedtem rá. Nem engedtem, hogy befejezze, csak kiszaladtam a garázsba. Mikor megláttam az asztalon  a kulcsokat fellélegeztem. Felkaptam őket, beszálltam az autóba és útnak indultam. Ahogy azt mindig is tenni szoktam, bekapcsoltam a rádiót. Felvettem max hangerőre, és énekeltem vele együtt a számokat.  Így sikerült egy picit elterelni a figyelmemet a történtekről. Letisztáztam magamban, hogy muszáj erősnek és higgadtnak lenne. Már csak azért is, mert fogalmam sincs, hogy Edet milyen lelkiállapotban találom. Csak az útra, na meg a zenére koncentráltam, így elég hamar eltelt az idő és a kórház parkolójában találtam magam. Megvettem a parkolójegyet és rohantam be az épületbe. Nem lepett meg, hogy rengeteg tinilány, fotós, újságíró állt a bejáratnál. Pedig már lassan éjfélt üt az óra. Szerencsére nem ismertek fel és nem jöttek oda hozzám. Nem is foglalkoztam igazából velük, csak besiettem az ajtón egyenesen a recepciós pulthoz.
 - Jó estét! - köszöntem illedelmesen, bár nem volt hozzá kedvem.. - Megtudná mondani, hogy John Grimes melyik szobában van?
 - Ön egy hozzátartozója? - kérdezte flegmán.
 - Igen, a barátnője vagyok.
 - Kisasszony, látja mennyien állnak ott kint? Ön szerint, hányan jöttek már ide, ugyan ezzel a szöveggel? Sajnálom, de nem mondhatom meg.
 - De hinnie kell nekem, nem olvasott mostanában újságot?!
 - Sajnálom, megkértek, hogy senkinek ne adjak ki semmit információt John Grimes-ról, és amúgy sem lehetne.  Kérem távozzon, vagy jöjjön vissza valakivel, aki tudja bizonyítani.
Azt hittem ott köpöm képen. mondhattam volna bármit, veszett az ügy... Mérgemben ott hagytam a nőt. Előhalásztam a telefonom a zsebemből, és Edwardöt kezdtem hívni.
 - Hol vagy? Minden oké? - szólt bele hirtelen a telefonba.
 - Már itt vagyok, de a recepciós nő, nem hajlandó elárulni, hogy hol vagytok.
 - Lemegyek érted.
 - Elég, ha elmondod. Rengeteg újságíró meg rajongó van kint, nem hiányzik neked ha meglátnak. - figyelmeztettem.
 - Igaz. 2. emelet 116-os kórterem.  De kint vagyok a folyosón, megtalálsz.
 - Oké, köszi.
Elindultam a lift felé.  A recepciós nő csak lesett, de nem foglalkoztam vele se. Csak az volt a lényeg, hogy végre itt lehetek John mellett. Amint felértem  Edet kezdtem keresni. Meg is láttam, nem olyan messze tőlem ült egy kis kék széken.  Előrehajolva, arcát a kezébe temetve. Nem nézett fel, mikor odaértem mellé.
 - Van valami újság? -kérdeztem
Hirtelen felkapta a fejét és felpattant.
 - Mikor beértünk a sebeit ellátták, elvileg jól van, de éjszakára altatásban tartják.
 - Értem. Bemehetünk hozzá?
 - Most bent van nála megint a doki, egy utolsó vizsgálatra. Meg is lepődtem, hogy ilyenkor. De ha végeztek, akkor mehetünk.
 - Rendben. De a lényeg, hogy jól van.  Ketten vagyunk, ugye?
 - Igen. Liam elhozott pár cuccot,  aztán visszament a hotelba. Már elvileg nincs látogatás, és nem lehetnénk bent, de most elnézem a kivételezést.. - kacsintott.
Szerencsére nem sokat kellett várni, mire kijött a doki és a nővérke. Edward odament a dokihoz, én meg addig bementem a kórterembe. A nővérke, mintha utánam szólt volna, de nagyon nem érdekelt. Egyenesen John ágyához mentem és csak az arcát fürkésztem. Gyönyörű arcát elcsúfították néhány helyen az ütések okozta lila foltok. Rossz volt így ránézni, de nem tudtam róla levenni a tekintetem. Arcomon végiggördült egy kósza könnycsepp, de ahogy Edward benyitott rögtön letöröltem.
 - Jó hír! - jött oda hozzám . A nagy mosoly az arcáról kicsit lelohadt, ahogy meglátta testvérét, de erőt vett magán és folytatta:
 - Az orvos azt mondta, hogyha holnap is minden rendben, akár már délután hazavihetjük Johnt.
 - De jó! Örülök neki. Szerintem ő is szívesebben fekszik otthon, mint itt.
 - Mert majd szerinted nyugton fog feküdni, egész nap...  - kacagott.
 - Jól van, igaz. De akkor is, csak jobb otthon.
Leültem a kis heverőre, ami a szoba másik felében volt. Nem tudtam mit csinálni,  így ölembe vettem a táskámat és szétnéztem benne. Zsebkendő, napszemüveg,  rágós papír, parfüm.. Tipikus női táska, amiben minden megtalálható... Most valami olyat kerestem, amivel elfoglalhatom magam. A mainapról találtam egy állatkertes szórólapot, azt olvasgattam. Ed belefeledkezett a telefonjába, remek társaság...  Nem sokkal később az egyre elnehezedő szemhéjaimmal  küszködtem, de végül vesztettem.  Nem tudom mennyit aludhattam, de motyogásra lettem figyelmes félálomban.
 - És mégis mi történt? - kérdezte suttogva Edward.
 - Nem tudom. - motyogta John kómás hangon. Ha csak egy picit is, de jó volt hallani végre a hangját. - Csak kimentem kiszellőztetni a fejem koncert előtt, beállt a sikátorba valami ezüst autó, nem nagyon foglalkoztam velük, csak az tűnt fel, hogy szerintem többen szálltak ki belőle, mint ahányan elfértek volna benne..  Aztán elkezdtek felém közeledni, a földre löktek és ennyi van meg. Innentől már nem emlékszem semmire.
Hirtelen nagy csend nehezedett a szobára. Egyikőjük sem tudott mit mondani. A legrosszabb, hogy z egész lejátszódott előttem. Ahogy ellökik, rugdossák..  Áh, inkább ne menjünk bele. Már épp áttértem volna az ébredés útjára, de ekkor kiabálásra lettem figyelmes, majd a kórterem ajtaja hirtelen kicsapódott és....