58. rész Új élet

John szemszöge:

   A koncertet, mint mindig, most is nagyon élveztük és jó érzés volt elsőként fellépni egy ilyen helyen.  Konkrétan mi avattuk fel a színpadot, ami hatalmas élmény és nem éppen visszatérő alkalom. A ráadás után felpörögve szaladtunk le a színpad mögé, vissza Liamhez, aki egész végig ott várt minket a törülközőinkkel és  rengeteg flakon vízzel. Kicsit felfrissítettük magunkat és már indultunk az öltözőnk felé, mikor Liam utánam szólt.:
   - Ja igen, John várj!  Elfelejtettem mondani, nemrég jött egy üzeneted. - adta át a mobilom. - Azt kérted, szóljak, ha keresnek.
   - Igen, köszi. És kitől? - kérdeztem, míg vártam, hogy bekapcsoljon a telefon.
   - Nem tudom, nem néztem meg, csak kinyomtam, hogy ne csörögjön. De látom, sikerült kikapcsolnom. - magyarázta. Türelmetlenül vártam, hogy betöltsön és egy pillanatra kizártam a külvilágot, mert mikor megláttam, hogy Becky a feladó, egyből a legrosszabb dolgok jutottak eszembe.  Kész örökkévalóságnak tűnt, mire megnyitotta magát az üzenetet.:
      "Behoztam Saraht a kórházba, elfolyt a magzatvíz!  Siess, ahogy tudsz!"
Először fel sem fogtam igazán, de szerencsére hamar tudatosult bennem, hogy itt az idő!  Mindaz, amire  9 hónapon keresztül készültem és vártam, ma végre valósággá válik.   Egy percet sem akartam tovább késlekedni.   Féltem, hogy bármit is elmulasztok, hogy valamiről lekések.
  - Merre van a legközelebbi hátsó kijárat? - fordultam Liamhez.
  - Az öltözőtök mellett. De....  - nem vártam meg, hogy befejezze, ennyi információ pont elég volt, hogy futásnak eredjek   - Hová mész? Várj, még nem mehetsz el! - kiabálta utánam, de nem érdekelt.
Az öltözőnkhöz érve, Edward lépett ki az ajtón, fél pucéran egy törülközővel a nyakában.
  - Hát te? - kérdezte meglepetten.  Egy pillanatra megálltam, hogy válaszoljak neki, de aztán rohantam is tovább.  Nem is figyeltem a reakcióját, valahogy most csak az érdekelt, hogy mihamarabb a kórházba érjek. De szerintem ez érthető.  Szerencsére senki sem állt az utamba.  Ahogy kiértem a főútra, azon kezdtem agyalni, hogy most taxit fogjak, buszra szálljak, vagy egyszerűbb, ha tovább futok.  Végül az utóbbinál döntöttem, mert kitudja, hogy mennyi időt pazarolnék el pusztán várakozásra, ami valljuk be, most nehezen menne...    Körülbelül 20 percbe telt, mire odaértem.  Leírhatatlan érzés volt, mikor már csak egy fotocellás üvegajtó választott el a recepciótól, amire majdnem felkenődtem, olyan lassan nyílt ki.  A recepciós asztaláról sikerült  mindent levernem sietségemben, talán ennek köszönhettem a nem túl kedves pillantásokat.
  - Sarah Wilsont hol találom? -  hadartam el lihegve.  A középkorú hölgy a másik oldalon még mindig mérgesen, valamint zavartan nézett vissza rám.
  - De hisz, épp az imént mondtam el magának! És már másodszorra dönti le a papírokat, ebben a percben tettem őket rendbe. Ne szórakozzon velem!  - mondta szigorúan. Értetlenül néztem rá, majd leesett.  Nyilván Edward beelőzött.
  - Az a testvérem volt és nagyon sajnálom, de kérem, nagyon sietek!
  - Oh, így már mindjárt másabb. A testvére mindenbe beavatott az imént, nem kell aggódnia. A kisasszonyt a 4. emeleten az 1425-ös szobában találja!  - bökte ki végül.
  - Köszönöm!  És még egyszer elnézést! - mondtam és már rohantam is a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot, de  az csak villogott.  Nem mondhatni, hogy volt türelmem kivárni, így végül a lépcső mellett döntöttem. Amint felértem, a folyosó jobb felében megpillantottam Edwardöt és Beckyt.  Odasiettem hozzájuk.  Mielőtt bármit is kérdezhettem volna:
   - John!  Tudod, hogy mi gyorsabb a futásnál? Az autó!  Amivel én jöttem, rá volt írva, hogy "TAXI" ! Esetleg megvárhattál volna!  - csipkelődött Ed, de nem foglalkoztam vele.
   - Sarah? Ja és egyébként, a recepciós nő üdvözöl! - kacsintottam a testvéremre.  
   - Nemrég kapta meg az érzéstelenítőt. Már csak az orvosra várunk, pont jókor jöttél! - mondta Becky.
Hirtelen megdobbant a szívem, éreztem azt a bizonyos követ leesni. De ekkor valamilyen más érzés fogott el.
  - Egyedül van?  - mutattam az ajtaja felé.
  - Nem. Bent vannak a szülei. Igazából téged vár!
Mély levegőt vettem, majd bekopogtam. Amint beléptem a szobába, meghallottam a nevem. Sarahra pillantottam, aki az oldalán feküdt és fogta az édesanyja kezét, mellette pedig Brian ült egy karosszékben.
  - Most magatokra hagyunk titeket! - állt fel Loran és húzta maga után a férjét is. Mindkettőjüktől kaptam egy- egy biztató pillantást, mikor kimentek mellettem.
  -  Hogy érzed magad?  - ültem le Sarah mellé.
  - Jelenleg semmit sem érzek. De majdnem lecsúsztam az érzéstelenítőről.
  - Szerencsére csak majdnem!
  - Valamiről azonban tényleg lecsúsztam.  - kezdte. - A koncertről! Sajnálom! Megtudsz nekem bocsájtani? - viccelődött.  Elmosolyodtam. Nekem valahogy nem ez most a legfontosabb.
  -  Hát... Nem is tudom..  Nehéz lesz, de azt hiszem menni fog!  - mondtam, mire felnevetett.
  - Kapok egy puszit? - hajolt kicsit közelebb hozzám.
  - Akár kettőt is! - mondtam, még mindig mosolyogva, majd fölé hajoltam és megcsókoltam, de megzavartak minket.   Sarah orvosa nyitott be a szobába.
   - Elnézést, csak egy utolsó vizsgálatra jöttem. Előkészítettem a szülőszobát, mert valószínűleg mehetünk is, szóval nézzük!  - magyarázta.

1 órával később...

Becky szemszöge:

  - Edward, édesem, nem tudnál megülni picit  seggeden? - kérdeztem kicsit ingerülten.
  - Nem. - vágta rá.
  - Jó lenne pedig!  Legalább azóta járkálsz itt körbe-körbe, mióta betolták Saraht.  Mindjárt leszédülök a székről!  Gondoltam szólok előre.
  - Szerinted nem furcsa, hogy kicsivel több, mint egy órája bent vannak és még semmi?
  -  Ez nem egy kétperces dolog. Ne aggódj, biztos nemsoká mondanak már valamit!
  -  Fiam! Ha most így ki vagy bukva, mi lesz ha egyszer a testvéred helyében leszel? - kérdezte Susann.
  - Az nyilván más...
  - Szerintem a padlóról kell majd fellocsolni! - vágtam a szavába.
  - Nagyon vicces! - mondta nevetve, majd lepattant mellém és csikizni kezdett.  Nagyon jól tudta, hogy ezzel bármikor le tud győzni. Kevesen múlott, hogy ne kezdjek sikongatni...
  - Shh!  Halljátok ezt?  - állított le minket Loran.  A folyosón  csak mi négyen ültünk, és mikor elhallgattunk egy baba sírása töltötte be a hosszú várótermet. Kezemet a szám elé kaptam.
  - Ez Effy? - kérdeztem meghatódottan.
  - Valószínű! - felelte Loran.
  - Látod, mondtam én, hogy hamarosan történni fog valami! - bújtam Edwardhöz.
Nemsokkal később, kinyílt a helység ajtaja, ahonnan a sírást hallottuk és John jött ki rajta. Tetőtől talpig ebbe a zöld nejlonba volt öltöztetve, alig bírtam elfojtani a nevetést, de segített, mikor megláttam, hogy mit tart a karjában.  A pici Effyt tartotta, akinek épp, hogy kilátszott a  kis arca a hatalmas rózsaszín pokróc alól.  Végigpillantottam a többieken.  Látszott mindenkin a meghatódottság, és alig várták, hogy megpillanthassák az új családtagot.  A folyosó ezúttal erős érzelmekkel telt meg.  Mindenkiből csak úgy sugárzott a boldogság és a büszkeség. De legfőképpen Johnból.  Rajta látszott a legjobban, hogy ezen az estén valami megváltozott  és új kezdődött el.  Egy új életet tartott a karjaiban és tudtam, hogy bármi történjék is, soha nem fogja elengedni.  

     Következő rész 3 komi után! :)

57. rész - Dolgok, amiket nem lehet előre látni...

   - Szépen kérlek gyere fel! Nagyon, nagyon szépen kérlek! Légyszi gyere fel!  Légyszi! Légyszi! - hadartam a tükör előtt, miközben Becky a ruhám cipzárjával küzdött a hátam mögött.   Mostanában ez a "tükör előtti könyörgés" elég megszokott volt nálam  és már eljutottam odáig, hogy nem zavar, ha vesztek egy ruhadarabbal szemben, de a mai nap különösen fontos volt, hogy feljöjjön rám a ruhám.
   Egy rendezvényközpont  megnyitójára kaptunk meghívást, ahol a Jedward is fellép. Természetesen, megjelenés alkalmi ruhában, amitől nagyon féltem, már akkor, mikor kézhez kaptuk a meghívót.
  - Szerintem ez reménytelen! - adta fel Becky.  -  Nem tudsz valami mást felvenni?
  - Sajnos a szekrényem nincs teletömködve estélyikkel. De akkor is belepasszírozom magam! Nézd csak, itt feljebb húzom.  Na most próbáld meg! - utasítottam elszántan.
  - Semmi. Lásd be Sarah, nem jó rád!  - tette a kezét a vállamra.
  - Az  nem lehet!  2 hete még könnyedén feljött! - siránkoztam.

  - Hát, az most mit sem számít! - mondta, miközben leült a fésülködő asztalomhoz, hogy megigazítsa a sminkjét.  Én még mindig a tükör előtt álltam és csak bámultam a gyönyörű ruhámat és a hatalmas hasamat.  A kettő valahogy nem illett össze. Nem tudtam eldönteni, hogy  nevessek a dolgon, vagy inkább duzzogjak... Legszívesebben az utóbbihoz volt kedvem, de mikor épp nekikezdtem volna, John lépett be a szobába.
  - Na csajok, hogy álltok?
  - Sehogy! - fordultam felé.
  - Én készen vagyok! - mondta Becky, mikor ránézett.
  - Nos, nem mintha sürgetni akarnálak titeket, de most beszéltem Liammel.  5 perc és itt lesz!  - jött be Edward is.
  - Oké. - kezdtem. - Menjetek csak nélkülem!  - ültem le az ágyra.
  - Miért mennénk nélküled? - értetlenkedett Edward.  Nyilván, még nem szembesült a problémámmal - gondoltam magamban.
  - Hacsak nincs egészen véletlenül egy tündérkeresztanyátok, hogy rám varázsolja a ruhát, akkor hármasban töltitek a ma estét. - szomorú tekintetük láttán még hozzátettem. - Nagyon sajnálom.  Nem így terveztem. De ti érezzétek jól magatokat, és sok sikert!
  - Biztos nincs egy másik ruhád? - kérdezte újra Becky.
  - Nem, sajnos nincsen olyan, ami feljönne.
  - Hát, akkor én sem megyek! - ült mellém.
  - De miért nem? - kérdezte csalódottan Ed.
  - Becky ezt igazán nem kérhetem...
  - Nem is csupán miattad Sarah.  Sajnálom szívem, ne haragudjatok, de semmi kedvem ilyen helyre menni. Nem az én világom. Rajtatok kívül nem ismerek ott senkit személyesen, ti meg amúgy is felléptek. Valószínűleg az este nagy részében egyedül ülnék egy asztalnál és felfalnám az összes sütit, ami a szemem elé kerül.
  - Igaza van! - helyeselt John. - Sarah nélkül tényleg egyedül lenne.
  - Nem maradunk le semmiről! - győzködtem őket. - A tv élőben közvetíti az egészet és... - szakított félbe egy dudaszó.
  - Itt az autó! - közölte Ed a nyilvánvalót. - Mennünk kell! - nézett ránk.
Becky felpattant mellőlem, kézen fogta Edwardöt és kivitte a szobából.  Johnnal kettesben maradtunk.  Leült mellém, oda, ahol az előbb még a barátnőm ült.  Csendben megfogta a kezem, megcsodálta a gyűrűt az ujjamon, majd magához ölelt.
  - Nem haragszol, hogy itthon maradok? - kérdeztem.
  - Dehogy.  Persze, sokkal kellemesebb lenne, úgy lenézni a színpadról, hogy  téged látlak ott, de ezt a pár órát csak kibírom valahogy. - mondta nevetve.  -  Hamarosan megszületik Effy, én meg cipelnélek mindenhova. Nehéz lehet.
  - Megoldom!
  - Tudom. Épp ezt imádom benned! Pontosabban ezt is!
  - És mi az, amit imádsz még bennem? - kacérkodtam.
  - Ha hazajöttem elárulom.  Most viszont mennem kell. - csókolt meg. Majd, ahogy Becky ő is felpattant, de a küszöbön megtorpant és visszanézett rám.
  -  Bekapcsolva hagyom a mobilom. Valószínűleg Liamnél lesz, de bármi van, hívj, vagy írj!
  - Rendben. De nem hiszem, hogy történne bármi is.
  - Azt nem tudhatod! - mondta mosolyogva.  - Na, most már...  - kezdte, de megszólalt a telefonja. Gyorsan megnézte a kijelzőt, majd kinyomta és csak ennyit mondott:  - Szeretlek!  - és eltűnt a szobából.
  - Én is szeretlek!   -  súgtam utána.


Becky szemszöge:

  - Elkezdődött már? - kiabált ki Sarah a konyhából.
  - A reklám után jön.  Szóval siess!  - válaszoltam unottan, egy magazint bámulva.  Amit igazából nem olvastam, csak lapozgattam.  Mindig ezt csinálom. Eleinte még furcsa volt, de már kezdem megszokni, hogy néha a saját arcomat is viszont látom bennük, ezért nem is időzöm hosszabb ideig egy lapon. Ezzel is úgy tettem, mint általában, egy könnyed mozdulattal lehajítom valahova.
A távirányítóért nyúltam, hogy kicsit feljebb vegyem a hangerőt, mikor megjelent a felirat:  A következő műsorszámot élőben közvetítjük!    
  - Kezdődik! - kiabáltam.
  - Jó, megyek! - mondta, majd pár másodperccel később meg is jelent mellettem karjaiban egy hatalmas tál popcornt, chipset, oreot, gumicukrot és egy doboz narancslevet tartott.
  - Hú, ezt te mind egyedül kitudtad hozni?  - ugrattam.
  - Mire való a nagy pocak?! Meg tartja a dolgokat! - viccelődött ő is. - Na de segíts, mert lepakolni viszont már nem tudok!
  - Adjad! -ültem fel a kanapén, majd mindent egyenesen az ölembe pakoltam.
  - Tudom, hogy most ettünk, de gondoltam adjuk meg a módját a mozizásnak.
  - Viccelsz?  Az 22 perce volt!  -nevettem.
A bevonulás és maga a megnyitó ünnepség elég unalmas volt.  Főleg, hogy szinte az összes jelenlévő sztárral csináltak interjút.  Igazából azokat végig is dumáltuk, na de mikor az ikrekre került a sor:
   - Úristeen, úristeen! - sipítoztam.
   - Shhhh!  Ők azok! Ott vannak! Nézd!
   - Látom, látom! Shhh!    
Konkrétan úgy viselkedtünk, mint két dilis rajongó, mikor meglátják a kedvenceiket, legyen az bárhol...  Egymásba kapaszkodva,fülég érő mosollyal,  csendben figyeltük az interjút és ittuk a fiúk összes szavát.  Fogalmunk sem volt, miért csináltuk ezt, de jólesett.  Emlékeztetett a néhány évvel ezelőtti csajos pizsama partikra.
   
 ..... - Izgatottak vagytok már a fellépés miatt?  Készültök valami különleges, eddig nem látott dologgal? - kérdezte a riporter.
     - Abszolút.  Mindig, minden egyes fellépés előtt nagyon izgatottak vagyunk. Úgy megyünk fel a színpadra, mintha az első koncertünk lenne, de amint meglátjuk a közönségünket, minden para megszűnik és bulizunk egy jót.  És igen, készülünk egy kis meglepetéssel is.  - válaszolta John.  
   -  Hú, én máris nagyon várom, hogy láthassam, de ezzel biztosan így vannak a nézők, és a jelenlévő rajongók is.  De ha már a jelenlévőknél tartunk, jól látjuk, hogy csak ketten érkeztetek?  Hol hagytátok a barátnőiteket?  
  - Ők most otthonról néznek minket. - kezdte Edward. 
  - Igen, sajnos nem tudtak eljönni. - erősítette meg John. 
  - Sajnáljuk, hogy nincsenek itt, de majd talán legközelebb.  Úgy tudom, hogy a jövőhéten adásba kerül az új műsorotok 2. évadja.  Mondanátok pár szót róla?
  - Valóban!  Akinek tetszett az első évad, akkor ezt garantáltan imádni fogja! 
  - Igen. Szóval  senki se hagyja ki!....

A továbbiakban hallhattuk a híres bemutatkozásukat, valamint a rajongóknak szánt üzenetet, majd megszakította a műsort egy kis reklám.
  - Hát ez irtó aranyos volt!  - mondta Sarah, majd felállt és a lépcső felé kullogott.
  - Hova mész? - kérdeztem.
  - Lehozom a takarómat.
Végignéztem, ahogy megy felfele, de hirtelen megtorpan és a hasához kapott.
  - Jól vagy?
  - Persze. Semmi baj. - ment tovább.
Fejemet visszafordítottam a tv felé és a kezembe vettem a  gumicukros tálkát. Miközben a kapcsolgattam, a nevemre lettem figyelmes.  Először azt hittem, csak képzelődök, de aztán hangosabban és kétségbeesetten újra meghallottam.  Mindent kilöktem a kezemből és egyenesen a hang irányába rohantam.  épp, hogy megtudtam állni a szobaajtóban.
  - Mi történt?  - kérdeztem ijedten, miközben kapkodtam a levegőt...


   Következő rész 4 komi után! :)  

56. rész - A válasz

    Kezemet a számhoz kapva olvastam el újra és újra a vers utolsó pár szavát:    "Hozzám jössz feleségül?"   Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az áll ott.  Kicsit olyan érzésem támadt, mintha rossz szobába léptem volna be, elrontva valaki csodás leánykérését.  Gyorsan elsepertem ezeket a gondolatokat a fejemből és végképp eljutott a tudatomig, hogy ez az Én eljegyzésem és nem másé. Az én nevem áll az ezüst borítékon és nem egy idegené.
 
    -  Na mit mondasz?  Hozzám jössz?  -  jelent meg mögöttem John.  Gyorsan felé fordultam és hatalmas, csillogó, zöld szemeibe ütköztem.  Közelebb állt hozzám, mint ahogy az gondoltam. Egy karnyújtásnyira tőlem. Csupán csak ámulni tudtam, ahogy ott állt előttem, öltönyben, egyik kezében egy csokor rózsát, másikban pedig egy apró ékszerdobozt tartva.  Egyszerűen nem jöttek a szavak, elakadtak valahol. Fejembe is csak az a gondolat fészkelte be magát, hogy honnan  a fenéből szerzett ő ennyi rózsát ilyenkor?!
  - És persze, hogy a legfontosabbat felejtettem el! - zökkentett vissza a valóságba. Persze, ha ez az egész az!  A csokrot, amit eddig a kezében tartott, könnyedén az ágyra dobta, majd féltérdre ereszkedett előttem és folytatta:
  - Sarah Wilson! Már az első pillanatban, mikor megpillantottam a gyönyörű arcodat és káprázatos mosolyodat, tudtam, hogy te vagy nekem az igazi. Egyszer már elkövettem egy hatalmas hibát azzal, hogy elengedtelek. Ezt a hibát soha többé nem szeretném elvéteni. Azt akarom, hogy mindig az enyém légy!  Tehát újra megkérdezem: Leszel a feleségem?
Arcomon végiggördült egy - két könnycsepp,  de ennek ellenére elnevettem magam és végre kibuktak belőlem a szavak.
  - Igen! Igen, igen és igen!  Csak állj fel légyszíves!  - zokogtam, vagy nevettem, már fogalmam sem volt. Megragadtam a kezeit és felhúztam a földről, hogy hozzábújhassak.  Arcomat a mellkasába fúrtam és tisztán hallottam őrjöngő szívverését. Egyik kezével az állam alá nyúlt és könnyedén az arca felé emelte az enyémet. Tekintetem egyenesen a megkönnyebbüléstől csillogó szemeibe ütközött.  Egyikőnk sem mondott egy szót sem, ő inkább lehajolt hozzám és egy forró csókot lehet ajkaimra.   Éreztem, ahogy az én szívem is rakoncátlankodni kezd, pont mint nemrég a szerelmemé.
  - Ah! - rezzentem össze.  Nem csak én éreztem a dübörgést a mellkasomban, hanem a pocaklakóm is, és egy erős rúgással fejezte ki nem tetszését a zaj iránt.  John aggódva tartott a karjaiban, és féltő tekintete láttán gyorsan hozzátettem:  -  Semmi baj! Csak Effy is izgalomba jött.  
Akárhányszor a kicsi jött szóba, John szeme felcsillant a boldogságtól. Ez most sem volt másképp.  Leült a mellettünk lévő ágy szélére, majd az ölébe húzott.
  - Effy! Drága angyalkám!  Örülsz, hogy anya és apa összeházasodnak?  - súgta a hasamba válaszra várva, ami szerencsémre nem jött.
  - Biztosan elfáradt az előző miatt. - mondtam nevetve, mikor megláttam a tetetett csalódottságot az arcán.
  - Egészen biztos! - mondta mosolyogva, majd újra megcsókolt.  - Azt hiszem, még tartozom valamivel! - súgta bele a csókba.  Egyik kezét levette a derekamról és a zakója zsebéből elővette az aprócska bársony ékszer dobozt.  Gyorsan kiszedte a gyűrűt belőle, megfogta a kezem és óvatosan felhúzta az ujjamra. Furcsa érzés öntött el.  Sokkal szebb volt ez a pillanat, mint ahogy kislányként olyan sokszor elképzeltem magamnak.   Lassan az ujjamon pihenő ékszerre néztem.  Elakadt a lélegzetem a látványtól.  Az arany karika közepén egy hatalmas gyémánt csillogott. Mikor felemeltem a kezem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem, megéreztem a súlyát.  Elég szokatlan volt még.
  - Ez gyönyörű! - motyogtam - Köszönöm!
A szemem sarkából láttam, ahogy John arcára kiül egy hatalmas mosoly. Teljesen elvonta a figyelmemet az ékszerről.  Átöleltem és még szorosabban bújtam hozzá, mint eddig.  Csendben tartott a karjaiban és lassan ringatni kezdett. Olyan szép lett volna ez a pillanat, ha a gyomrom hangos korgása nem zavarja meg.  Önkéntelenül is a müzlis tálamra és a tartalmára gondoltam, amit otthon a dohányzó asztalon hagytam.
 - Éhes vagy? Rendeljek valamit? - kérdezte.
 - Igen. De ne...    Olyan szép itt minden, de én most inkább hazamennék!
 - Rendben, menjünk. - mondta.
Kicsúsztatott az öléből, felállt, majd engem is felsegített.  Elcsomagolta minden cuccunkat,  majd kézen fogva elindultunk a recepcióra.  Nem volt kedvem újra a csajszihoz, tehát mielőtt odaértünk volna, megállítottam Johnt.
  - Figyelj, amíg te rendezed a dolgokat, én átszaladok a Juiceba.  Veszek egy kis smoothiet.  Kérsz te is?
  - Jól hangzik.  - kezdte mosolyogva. - Menj csak, majd odaállok a kocsival.
  - Oké.
Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd a kijárat felé vettem az irányt. Alig vártam már, hogy megoszthassam Jakel az örömhírt.  Annyira  boldognak éreztem magam. Nemrég, még azon izgultam, hogy mit felejtettem el, hiszen ezen a napon nem ünnepeltünk semmit.  No ez meg is dőlt.  Hiszen ezen a napon az eljegyzésünk emlékét ünnepeljük, amit soha sem fogok elfelejteni.....

   

Ezúttal eltekintek a kommenthatártól, de persze ez nem azt jelenti, hogy nem örülnék néhánynak! :P
December 18.-án osztottam meg az első részemet pontosan 1 éve  a blogon amit  a "beteg" gépem miatt  magamban "ünnepeltem"  meg, azzal hogy készítettem a következő részeket.  :)  Az 57. rész félig készült el, de amint kialudtam magam, nekiülök és hozom egyből! :)
Nos, köszönöm nektek ezt az évet, nélkületek nem jutottam volna el idáig! :)  Remélem tényleg tetszik nektek a sztori és igyekszem, hogy ez a továbbiakban is így maradjon, habár már  eléggé a végén járok a történetnek.  De máris van új ötletem, egy teljesen új sztorihoz! :D  Természetesen John és Edward szereplésével. Majd jönnek bővebb információk is, remélem az is elnyeri majd az érdeklődéseteket!  Na de addig is, remélem tetszett az új rész! :)
                                                                                                Noémi  :)  

55. rész - Kalandos meglepetés

A nap vakító sugarai könnyedén törtek be az ablakon és élettel telítették meg, az eddig oly sötét szobát.  A madarak édesen csiripeltek a ház mellett álló hatalmas diófán.   Abszolút nem bántam, hogy erre keltem, hiszen ezek a tavasz első jelei, aminek rettentően tudtam örülni.  A télnek végre vége és a mai nappal valami új kezdődik.

  Furcsálltam, hogy nem szuszog mellettem senki.  Azt hittem, még egészen korán van, ezért is lepett meg, hogy egyedül vagyok.
De be kellett látnom, mikor az órára pillantottam, hogy ismét tévedek, hiszen az fél 12-t mutatott.   Bosszankodva ültem fel, amennyire csak tudtam.  Hiába mondom minden este Johnnak, hogyha felkel, keltsen fel engem is.  De sosem teszi meg.
Lassan kikászálódtam az ágyból és belebújtam a köntösömbe.   Így a nyolcadik hónap végén már nem olyan könnyű a mozgás. Lebotorkáltam a nappaliba, azt remélve, hogy összefutok valakivel, de a házban rajtam kívül egy lélek sem volt. Pedig mostanában nem csupán hárman, hanem öten lakunk itt.  Becky és Lana látogatása kicsit elhúzódott, de persze ennek talán én örülök a legjobban.  Hiszen imádom őket,  a barátnők mindig jól jönnek, valamint John legnagyobb örömére sosem vagyok egyedül.  Vagyis, úgy néz ki mégis...
A konyhában a szokásos reggeli müzlimet készítettem elő, mikor megakadt a szemem egy üzeneten, ami a hűtőn várta, hogy elolvassa valaki.
 
   "Sarah,
  Nem akartunk felébreszteni, tehát leírom, hogy mi is történt, míg te aludtál!  Edward és én elutazunk a hétvégére ünnepelni  kicsit, Lana pedig este ér haza, Freddievel tölti a napot.  John már legalább egy órája elment, van egy kis dolga, de hagyott  neked valamit a házban egy borítékba rejtve, azt kéri keresd meg!  
  Majd hívlak, amint tudlak.  Puszi Becky!  

U.I.  Szerintem érdemes a nappaliban keresgélni, de shhh.... ;) "

A müzlis tálammal és a levéllel a nappaliba sétáltam. Kapcsoltam egy kis zenét és a kedvenc fotelemben újragondoltam Becky levelét.  Várható volt, hogy elmennek valamerre Eddel, hiszen éppen ma lettek 3 hónaposak, Lana pedig állandóan Freddievel lóg.  Egyedül John lepett meg.  Mi dolga lehet vajon, amiről nem szólt nekem?!   De csak ekkor esett le igazán, hogy meg kéne keresnem egy borítékot.  Körülnéztem és szerencsére nem kellett sokáig keresgélnem, mert a szekrényen egy oda nemillő ezüst papírt pillantottam meg.    Az asztalra tettem mindent, ami a kezemben volt és  érte mentem.   Kíváncsian bontottam ki és vettem elő a lapot, amin ez állt:
 
    " Ha finom turmixra vágysz, idejársz.
      Az mindegy, hogy a nap melyik szakaszán, 
      Hisz ez a hely, éjjel s nappal nyitva vár. 
      Itt várok rád, remélem megtalálsz! "   

Kössz!  Pont ilyen fejtörőkre van most szükségem...   De aztán beugrott egy hely.   A Juice.  Itt volt anno egy "Üdv itthon!" bulim, amit még Becky és Ed szerveztek nekem nagy titokban.   Amilyen gyorsan csak tudtam, elkészültem és hívtam egy taxit.

                                &&&&&&&&&


 Amint beléptem a vendéglőbe  Johnt kezdtem keresni.  Őt ugyan nem, viszont egy másik, rég nem látott ismerőst találtam.
Mosolyogva ültem le a pulthoz, ami mögött állt.
  -  Szép napot, mit adhatok?  - kérdezte, de nem nézett rám.  Belelendült egy banán szeletelésébe.
  -  Jake! Szia!
A hangomra felkapta a fiú a fejét.
  - Sarah!  Reméltem, hogy tényleg benézel ma!  - mondta.
  - Kitalálom!  John járt itt és ha jól sejtem hagyott nekem valamit.
  - Eltaláltad!  Azonnal hozom, csak ezt még elkészítem.  -  mutatott a gyümölcsökre.
  - Csak nyugodtan!  Amúgy hogy hogy visszajöttél Dublinba, de én nem tudok róla?
  - Csak pár napja vagyok itt.  A nagynénémnek szüksége van rám, tudod.  Megakartalak látogatni titeket de a munka minden időmet elvette.  Hogy vagytok?
  - Remekül, köszi.  Már csak 3 hetet kell kibírni és meglesz a baba. Alig várom már.  De azért kicsit félek.
  - Elhiszem.  De ez a normális nem?!  Amúgy van már neve a kislánynak?
  - Igen.  Elisabett.
  - Hmm, a kis Effy baba. Az unokahúgomat is így hívják.  
  - Effy? Ez tetszik!
  - Ezt most ki kell vinnem, aztán hozom a pakkodat!
  - Rendben.
Most már egyre bizonytalanabb vagyok.  Fogalmam sincs mit tervez John és ez idegesít.  
Persze, jól tette, hogy Jakehez jött, mert  December óta, - mikor visszament New Yorkba -  nem hallottam felőle és hiányzott.
  - Már itt is vagyok, tessék!
Jake kitett a pultra egy szál vörös rózsát és egy ezüst ajándékzacskót.
  - Van egy olyan érzésem, hogy borítékot fogok benne találni. - szedtem ki a zacskóból a tartalmát.  Rengeteg csomagolópapír és védőfólia alatt, nagy meglepetésemre egy újabb ezüst boríték rejtőzött. - Na mit mondtam?  -emeltem a magasba.
 Jake csak nevetett.
 - Te amúgy tudsz valamit erről az egészről? - kérdeztem, még kibontottam a levelet.
 -  Nem.  Reggel beállított, megkért, hogy tegyem el ezeket, és ha jössz adjam oda.  Ennyi.
 - Hát én sem.  És már reggel óta, vagyis hát mióta felkeltem azon gondolkodom, hogy mit felejtettem el.  De ezen a napon nem ünneplünk semmit!   És egyre jobban aggaszt, mert ilyeneket ír, mint ez:

          "Jó érezni, hogy szeretlek, nagyon és egyre jobban,
            ott bujkálni a két szemedben, rejtőzködni a mosolyodban
            érezni, hogy szemeid már szemeimben élnek és néznek,
           S érezni azt, ha szép, veled szép, és csak veled teljes az élet.  

             Ügyesen megtaláltad az első állomást, 
              ugyan engem már elszalasztottál!  
               A Juicezal szemben egy szálloda
                   Talán épp ott várok rád?! "   

 - Hűű, ez tényleg rémisztő!  - nevetett Jake.
 - Ugye?!  Na de szerintem én most megyek és kiderítem, mire készül!
 - Rendben!  De majd feltétlen értesíts!
 - Úgy lesz! Szia!  - köszöntem el.
 - Szia.

Örültem, hogy közeli helyszínt választott.   Ahogy  a forgóajtó elvezetett az előtérbe, a recepciót kezdtem keresni.  Még csak pár lépést tettem meg odabent, de már kellemetlenül éreztem magam.  Nos a világos szaggatott farmeremben, valamint a szürke smileys felsőmben, ráadásul edző cipőben, igazán kilógtam a sorból.   Próbáltam nem törődni a rám szegezett, gúnyos pillantásokkal.
  - Üdvözlöm hölgyem! Segíthetek valamiben? -  kérdezte a recepciós lány.  
A csini kis kosztümjében, felkontyolt hajával és kicsit sem ál mosolyával ő is csatlakozott a többi vendég primitív viselkedéséhez.  Próbáltam nem felkapni a vizet, és ugyan olyan rendesen, mint ő válaszolni.
  - Nos igen, köszönöm.  Én John Grimeshoz jöttem.
  - Valószínűleg maga Ms. Wilson!
  - Eltalálta!
  - Mr. Grimes már várja.  426-os szoba. A 3. emeleten találja meg. Tessék, itt egy mágnes kulcs!  -  tette ki a pultra.
  - Köszönöm a kedvességét! - vettem el.
  - Nagyon szívesen!
Amint hátat fordítottam ennek a libának, leszedtem az ál vigyort az arcomról és egyenesen a lift felé mentem.
Amíg haladtam felfelé, azon gondolkodtam, hogy miért vagyunk egy szállodában.  Nem értettem.  Otthon csak miénk a ház...
A lift hangosan jelzett, hogy megérkeztünk és az ajtó kinyílt előttem.  Abba a tudatba ringattam magam, hogy nemsoká mindenre fény derül és már csak pár ajtó választ el Johntól.  A folyosó jobbra kanyarodott és már messziről láttam az ajtót.
Mielőtt bekopogtam volna, lepillantottam a földre.  A szívem a torkomban kezdett dobogni, mikor megláttam a vörös rózsaszirmokat a fehér szőnyegen, aztán az is eszembe jutott, hogy kaptam kulcsot, nem kell kopognom.  A rózsaszirmok áradata nem csökkent még odabent sem.  Alig hittem a szememnek. A szirmok elvezettek egy szobába, ahol egy hatalmas ágy várt,  hatalmas szívvel a közepén, természetesen rózsaszirmokból.  A szemeim megteltek könnyel, de nem tudtam sírni.  Letettem az asztalra cuccomat, de közben valamit lelöktem a földre.  Utána néztem.  Nevetnem kellett, mikor egy újabb ezüst borítékot találtam a földön.  Miközben kinyitottam, izgatottan vártam a következő rejtvényt, de helyette ez fogadott:

  " Köszönöm a hűséget mit csak melletted éreztem
   Köszönöm a szerelmet mit csakis te adtál nekem 
   Köszönöm az álmokat hogy valóra válhattak 
   Köszönöm a perceket hisz csakis téged imádlak
   Fogadt tőlem-e verset örökre emlékül,
  S felteszem a kérdést: Hozzám jössz feleségül?  "  

  
             Következő rész  4 komi után! :)  

54. rész - You belong with me

Edward szemszöge:


 143.  Ha álmomból keltenének is tudnám, hogy hányas ajtó választ el Beckytől.  A szám, amivel már 3 napja folyamatosan szembetalálom magam és az ajtó, ahova már -csak ez alatt a 3 nap alatt - rengetegszer emeltem a kezem, hogy bekopogjak.   De még sem voltam még a 143-as ajtón túl, hiába csak Lana szavaira visszhangoztak a fejemben, "Ha nem mondod el neki mit érzel, találni fog egy másik fiút, aki elmondja neki mindazt, amit tőled akart hallani!"   Nem is tudom, mitől félek jobban.  Az elutasítástól, vagy a sajtótól, esetleg rajongók  véleményétől.   John azt tanácsolta, hogy ne hagyjam magam befolyásolni, csak és kizárólag a szívemre hallgassak.   Az pedig most azt súgta, hogy menjek be végre azon az ajtón és vegyem a kezembe a dolgokat.  Így hát mély levegőt vettem és újra kopogásra emeltem a kezem.  Ezúttal megtettem azt, amit eddig valamiért nem mertem.   Nem vártam meg a választ, csak benyitottam. Amint belenéztem Becky csillogó szemeibe, minden gyávaságom elszállt.
  - Edward! Hát téged is lehet látni?  Ezer éve!  - ült fel az ágyán.
  - Szia.  Hogy érzed magad?
  - Remekül, most, hogy végre meglátogattál!   Mindig mondták a többiek, hogy te is itt vagy.  Vártalak, de nem jöttél be hozzám.  Azt hittem, valami baj van.  Apropó többiek,  Sarahék hazamentek már?
  - Igen, már elmentek.  Csak én maradtam itt.  Korábban Sarah volt bent nálad, de éppen aludtál.
  - Tudom.  Hagyott itt nekem egy levelet.  Legalább, kicsit feldobta a napomat. Még mindig hülye amúgy a csaj! De gyere, ülj már le! - hadarta.
  - Kaptál valami gyógyszert, mondd csak? -  kérdeztem nevetve.
A lány hangosan nevetett fel, majd arrébb csúszott az ágyon és megpakolta a szabad helyet maga mellett.   Szótfogadtam neki és leültem.
  - Na és, mi járatban erre? - kérdezte.
  - Beszélni szeretnék veled!  Rólunk.
Becky az utolsó szó hallatán felkapta a fejét  és így arcunk majdnem összeért. Késztetést éreztem, hogy megérintsem.  Csak egy kicsit.  De most nem lehet.   Most koncentrálnom kell arra, amiért itt vagyok.
  - Hallgatlak! - suttogta.
Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, majd belevágtam. Úgy éreztem, most vagy soha.
  - Tudod, akkor döbbentem rá csak igazán, hogy mit is vesztettem el, mikor hagytalak elmenni, amikor már túl késő volt.  Elkövettem egy nagyon nagy hibát, amit szeretnék helyrehozni!  Azt hittem szeretem Madisont, de ha ez tényleg így lett volna, akkor sikerül elfelejtenem téged.  De ez nem történt meg.   Csak későn jöttem rá, hogy amit keresek egy lányban, az benned mind megvan.  Sőt, még több is! És végre be kellett látnom, hogy ha akarnám sem tudnám elhallgattatni azt, amit irántad érzek! Így hát, jól figyelj, mert kimondom!  Becky én még mindig...  szeretlek... téged!
Percekig ültünk csendben egymással szemben.  Vártam, hogy mit reagál.  Már éppen, mikor idegeskedni kezdtem, elmosolyodott.    Ez a mosoly, teljesen megnyugtatott.  Tudtam, hogy nem kell tartanom tőle.
  - Még soha senki nem mondott nekem ilyen szépeket! - kezdte. - De, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy ami egyszer már nem ment, azt érdemes-e újra megpróbálni?!
  - Ha tudnád, hogy hányszor futott ez át az agyamon!   De arra jutottam, hogy ne fojtassuk, hanem kezdjünk mindent tiszta lappal!  Mintha csak most ismertük volna meg egymást.  Na, mit mondasz?
  - Ez esetben.  Szia, Becky Ross vagyok!  -  nyújtotta mosolyogva a kezét.  Gyengéden viszonoztam a kézfogást  és mélyen a szemébe néztem.
  - Én pedig Edward Grimes.  Örülök a találkozásnak!

 - Úgy szintén!
Elengedtük egymás kezét, majd mindketten hangos nevetésben törtünk ki.  Órákig beszélgettünk még.  Tényleg, mint két új ismerős.    Valahogy nem fogytunk ki a témából és szerencsére a csend sem állt be egyszer sem.    Már besötétedett, mikor egy ápolónő kizökkentett minket.   Eljött az idő, hogy hazamenjek, így már csak egy dolog várt rám.
  -  Becky!  Lenne kedved újra találkozni?
  -  Megtisztelnél vele!  Engem még egy darabig itt megtalálsz!  Nem megyek sehova.
  -  Jól hangzik!  És ha lesz rá lehetőség,  a kórház falain kívül is összehozhatnánk valamit.
  -  Feltétlen!  -   mondta nevetve.  
Az ápolónő az ajtóban várta, hogy elmenjek végre, de nem akartam.   Végül mikor már a torkát kezdte köszörülni, lágyan a kezembe vettem Becky kezét és csókot leheltem rá búcsúzóul.    

   Becky szemszöge:  

     " Kedves Naplóm, 
   Ma már a 3. estémet töltöm ebben a hófehér, fertőtlenítő szagú szobában. Utálom! Az ember azt hinné, idővel megszokja, de     egyszerűen nem lehet.  Legalábbis nekem nem megy.   A nap egyetlen vigasza, hogy miután Sarah hazament, - a mázlista. -      bejött hozzám  Edward. Szerelmet vallott nekem és azt kérte kezdjük újra!    Újra fellángoltak bennem azok az érzelmek,        amiket akkor éreztem, mikor anno együtt voltunk, na meg mikor Bécsben megcsókolt.  De úgy érzem, ezek most erősebbek!  
   Sokkal, de sokkal erősebbek!  Az a baj, hogy fogalmam sincs mit tegyek.  Félek.  Remélem ezek a kétkedések idővel        elmúlnak és minden a maga rendjében fog zajlani. Végül is, ha két embernek együtt kell lennie, egyszer úgyis egymásra   találnak!  Azt hiszem, ez nálunk most jött el!"  

    Következő rész 4 komi után! :) 

53. rész

Lana szemszöge:

  Úgy tartják, hogy minden okkal történik.  Okkal jövünk a világra és okkal hagyjuk el azt.
Valamiért úgy akarták, hogy az a szarvas kiugorjon elénk a jeges útra, mi pedig most itt üljünk egy összetört autóban.
Hihetetlen, hogy ennyire kiszolgáltatottak vagyunk és pillanatok alatt a feje tetejére állhatnak a dolgok.   Egyik percben még minden rendben, vidáman csevegünk, a másikban pedig azt sem tudom, hogy az előttem ülő barátnőim élnek-e még egyáltalán.
  - Becky?  Sarah?  Jól vagytok?
Percekig hajtogattam ezt, szólongattam őket, de nem kaptam választ.   Bepánikoltam.   Fogalmam sem volt hirtelen, hogy mit is kéne tennem.  Látni is alig láttam már a szemembe gyűlő könnyektől.
Hirtelen a távolból egy mentőautó szirénájára lettem figyelmes.  Szerencsére a hang egyre közeledett, míg egészen közel hozzánk meg nem állt.   Mozdulni sem mertem, de végül erőt vettem magamon és óvatosan kiszálltam a kocsiból.   Odakint szembe találtam magam a kíváncsiskodó tekintetekkel, de valahogy most nem tudott érdekelni, hogy ki mit csinál.  A barátnőimért aggódtam és csak megnyugvást kerestem.
  -  Kisasszony, jól van? - jött oda hozzám egy mentős és  mélyen a szemembe nézett.
  -  Azt...  Azt hiszem. - mondtam bizonytalanul.
  -  Hogy hívják?  -  kérdezett újra.    
Nem tudtam felelni.  Másra figyeltem.  Néztem, ahogyan a többiek kiszedik a barátnőimet a kocsiból.   Megkönnyebülve láttam, hogy Sarah magához tér, de Becky még mindig nem reagál.
  - Hölgyem!  Elmondaná a nevét?  -  zökkentett vissza a mentős.
  - Mi?  Az én nevemnek semmi köze ehhez az egészhez! - kiabáltam.
Nem igazán voltam tudatomnál, eluralkodott rajtam a sokk.
  - Rendben.  Nincsen semmi baj, később újra megpróbáljuk!  Kérem jöjjön velem  a mentőautóhoz!  -  karolt át a vállaimnál.
A mentőben bebugyolált egy vastag pokrócba és, amíg én a székben pihentem, a srác előkészített egy injekciót.
Rendszerint frászt kapok a tűktől, de a mostani beszámíthatatlan állapotomban csak ennyi jött a számra:
  - Remélem, valami ütős cuccot kapok!
  - Tudom én, mi kell önnek.   - mondta, miközben beadta a gyógyszert.
Ráhibáztam.  Alig telt el pár perc és mély álomba merültem.

John szemszöge:

  A lányok gépe már körülbelül 3 órája leszállt, de hiába hívjuk bármelyikőjüket, nem kapunk választ.
A rendőrök már jó ideje elhagyták a házat, természetesen nem találtak semmit.    Mint kiderült, mielőtt hozzánk jöttek, anyuéknál jártak.  Szegény teljesen kikészült a hír miatt, de nem is csodálom.
  - Még mindig nem jelentkeztek?  -  jött be Edward a konyhába.
  - Eltaláltad! Nem tudom mi lehet velük.
  - Biztos jól vannak!  Fogadni mernék, hogy beültek valahova és dumálnak.
  - Remélem, hogy így van.  De a telefont azért felvehetnék!
Ahogy befejeztem a mondatot, Ed mobilja kezdett el rezegni az asztalon.   Egyszerre kaptunk utána, de ő gyorsabb volt.
  - Ki az?  -  kérdeztem, reménykedve.
  -  Lana.
  - Mire vársz?  Vedd már fel!  - utasítottam. - Hangosítsd ki!
  - Szia Lana! Merre vagytok?  - szólt bele.
  -  Sarah is ott van veled? -  kérdeztem.
  - Srácok!  - kezdte sírva.
  - Hé, mi a baj? Megijesztesz!
  - Autóbalesetet szenvedtünk. - szipogta. -    Behoztak a kórházba minket.
  - Mi? És..  Mi van Beckyvel meg Sarahval?  - kérdezte aggódva Ed.    Nekem teljesen elakadtak a szavaim.
Egyből a legrosszabbakra tudtam gondolni.
  -  Sarah jól van, épp most vizsgálják.  De Becky...   Becky még mindig nincs magánál.
  - Odamegyünk!  - mondtuk egyszerre.

Lana szemszöge:

 Csak ültem a folyosón és bámultam magam elé. Elmerengtem a régi emlékeken.  Még kislány koromban nyaranként, rengetegszer elkísértem a nagypapámat hosszú autóutakra.  Egy ilyen út során, sohasem fordult elő, hogy ne láttunk volna árokba borult, összetört autókat.  Ilyenkor mindig hálát adtam az égnek, hogy nem én, vagy egy közeli ismerős ült bennük.
  -  Hogy érzed magad?  -  ült le mellém valaki.   Ijedten kaptam a fejem a hang után.
  - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! -  mondta a mentős srác.   -  Tessék, hoztam neked egy kis forró teát.  -  nyújtott egy gőzölgő poharat.
  - Köszönöm!  Köszönök mindent!
  - Ugyan, én csak a dolgomat végeztem.   Freddie vagyok.
  -  Lana.
  -  Örülök, hogy elárultad végre a neved!  Persze jobb lett volna, ha más körülmények között találkozunk.
  -  Nekem mondod?  -  kortyoltam bele a teámba.
Örültem, hogy ott volt velem Freddie.  Jól érzem magam a jelenlétében és persze a mellett sem lehet elmenni, hogy nagyon helyes.  Mellette kicsit elfeledkeztem a történtekről, míg John és Edward meg nem érkeztek.
  - Hogy vannak a lányok? - kérdezte aggódva John.
  - Még nem mondanak semmit. - kezdtem. -  Vizsgálják őket.
  - Bcky felébredt már?  - kérdezte Edward.
  - Igen.  Nemsokkal az után, hogy hívtalak titeket.
  - Ha gondoljátok, megpróbálhatok szerezni pár infót. - ajánlotta Freddie.
  - Megtennéd?
  - Nem biztos, hogy sikerrel járok, de érdeklődhetek utánuk.
  - Leköteleznél vele! - öleltem át.
Kínos pillanat, mikor senki sem számít egy ilyen mozdulatra, még magam sem...   Amilyen lendülettel rávetettem magam, el is engedtem.  Jól nézhetett ki kívülről, főleg, hogy láttam Edwardön, alig bírja visszatartani a kitörő nevetést.   Freddie zavartan felállt és elment tőlünk.
  - Ki volt ez a srác?  - kérdezte John.  
Szerencsés helyzetben voltam, hogy nem viselte az egyenruháját, gondoltam, kicsit megleckéztetem Edet, amiért kinevetett.
  - Valami Freddie.  Nagyon rendes gyerek.  Úgy tudom, hogy Beckyvel kavar!
  - Mi van? - nézett rám rémülten Ed.  Ennyivel sikerült a kiakadás szélére hoznom...
  - Há! Megvagy!
  - Miről beszélsz?
  - Ajj Edward, olyan kis átlátszó vagy!  Na csüccs ide! - paskoltam meg magam mellett a széket.  Először nem akart engedelmeskedni, de aztán mégis beadta a derekát.  -  Figyelj rám! Ha nem mondod el neki mit érzel, találni fog egy másik srácot, aki elmondja neki mindazt, amit tőled akart hallani!  Mert tudom, hogy ő is ugyan azt érzi, amit te.  És azt is tudom, hogy csak az elutasítástól féltek!  De higgy nekem, ez nem fog megtörténni!   És nyugodj meg, Freddie az egyik mentőorvos, aki behozott minket és inkább megtartom magamnak!
  - Most, hogy mondod. - kezdte John. - Ott jön!
Arra felé fordultam,  amerre John mutatott.  Freddie nem volt egyedül, egy orvos jött vele.  Mindhárman egyszerre pattantunk fel.
  - Srácok! - kezdte Freddie.  - Ő itt Dr. Blunt.  De át is adnám doktor úrnak a szót!
  - Köszönöm!  Nos, akkor bele is vágnék.  Én kezeltem mindkét pácienst, név szerint Becky Rosst és Sarah Wilsonst.  Mindkettejük   állapota stabil.  Ms. Ross még egy hétig folyamatos kezelésre szorul, így bent tartjuk, ellenben Ms. Wilson, persze ha minden a mostani állapotban marad, 2 nap múlva hazamehet.  Szerencsére neki csak egy gyenge agyrázkódása volt, amit könnyen kezeltünk, a magzatra nem hatott semmi külső erő, így teljesen rendben vannak mindketten.  Ms. Rossnál kicsit súlyosabb volt a helyzet, de már ő is jól van!
  - És be lehet menni hozzájuk? - kérdezte Edward.
  - Természetesen!  A Kolléga odakíséri magukat! - mutatott Freddie felé. - Nekem most mennem kell! További szép napot!
  - Köszönjük!
Pontosan ezekre a hírekre volt szükségünk. Végre mindannyian megnyugodtunk, de ez talán Johnon látszódott a legjobban.
Szerintem ha bármi is balul sült volna el, az már utolsó csepp lett volna neki a pohárba.  De csak csodálni tudom, hogy mindent ilyen jól bír.
Közben megérkeztünk a kórtermekhez.  John egyenesen bement a Sarahéba, de Edward kint marasztalt egy pillanatra.
  -  Csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm!  Mindent, amit mondtál nemrég. És megfogadom a tanácsodat!

      Következő rész 4 komment után! :)  

 

52. rész - Minden, egy nap...

John szemszöge:


- John! A rendőrök téged keresnek!  - mondta Sarah.   Értetlenkedve néztem rá, azt hittem csak ugrat, de látszott rajta, hogy aggódik.
 - Na mit műveltél már megint? - pattant le mellém a kanapéra Ed.   Látszólag kicsit sem vette komolyan.  Ami azt illeti, most még én sem.
 - Rögtön kiderül! - álltam fel.
Sarah az ajtóhoz kísért, ahol valóban két egyenruhás úriember állt.   Köszöntöttük egymást, bemutatkoztunk, majd a lényegre tértek:
 - Úgy tudjuk, Kevin Grimes a maga bátyja.
 - Igen. Mi van vele?  - kérdeztem.
 - A testvérét, dogcsempészés, birtoklás, valamit annak terjesztése és fogyasztása miatt az éjszaka őrizetbe vettük. - kezdte a magas.   Ledöbbenten álltam előttük.  Nem tudtam mire vélni a hírt.  Én Kevint nem így ismerem.  Miért tenné ezt?  Az alacsonyabbik rendőr zökkentett vissza a valóságba. Már ha ez az...
 -  Éppen ezért, minden olyan házhoz, ahol Mr. Grimes megfordulhatott, házkutatást rendelt el a bíróság. - nyújtotta át a papírt.   Átfutottam a fontosabb részeket, majd odaadtam Sarahnak, ő jobban ért az ilyenekhez.
 - Mi már egy jó ideje nem találkoztunk Kevinnel, de jöjjenek! - mondtam végül.  
Bekísértem őket a nappaliba.  Edward meglepődve nézett fel a telefonjából, nem igazán értette, hogy mi is történik.
 - És csak ketten lesznek, vagy... ?  - kérdezte  halkan Sarah.
 - Nem.  Azonnal itt lesznek a többiek is.
 - Miért?  Mi fog történni? - állt fel Ed a kanapéról.  
 - Átkutatják a házat.  - mondta Sarah.
 - Mégis minek? - értetlenkedett.
 - Kevint az éjjel letartóztatták...  - kezdem.
 - Mi? Miért?
 - Végig mondhatom?
 - Ja persze mondjad!
 - Köszönöm.  Szóval, a bátyánkat este letartóztatták mert drogozott, meg mindent csinált vele, amit csak lehet.
 - Kevin?
 - Van másik bátyánk?
 - Nekem speciel van, de...
 - Edward! - szóltam rá, már idegesen.
 - Hé, hé nyugi! Megértem, hogy váratlanul ért a hír, de azért ne ess neki a testvérednek!  - ölelt át hátulról Sarah.   Mély levegőt vettem, ami  lenyugtatott és segített, hogy ne a magas C-ről kezdjem a mondandóimat.
 - Ne haragudjatok!  Csak Edward, jössz itt a hülyeségeiddel, mikor azért elég komoly a helyzet.
 - Igaz. Bocsi. - kezdte. -   Hé, amúgy hova lettek a zsaruk?
 - Nem tudom,  az előbb még itt voltak. - néztem oda, ahol nemrég még álltak.
 - Kimentek, ott várják meg a többieket. - világosított fel minket Sarah.
 - Mind1 is...  Anyuék tudnak vajon erről az egészről?  - jutott eszembe.
 - Megkérdezem.  - halászta ki Ed a zsebéből a telefonját.
Félrevonult, én pedig Sarah felé fordultam.
 - Jól vagy? - kérdeztem.
 - Te engem csak ne félts!   Nagy a nyomás rajtatok,  most meg még ez is...  Nekem kéne megkérdeznem!
 - Minden oké.  Csak, nem fér a fejembe.  Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy Kevin ilyet tegyen.
 - Mindannyiunkat meglepett az biztos.
Szorosan magamhoz öleltem Saraht.  Percekig álltunk így.  Legszívesebben  örökké így maradtam volna, de muszáj volt elengednem őt, mert a kis pocaklakó akkorát rúgott, hogy az én hasam is belesajdult.  Mindkettőnket megnevettetett.  Hihetetlen, de még odabent is képes volt oldani a feszültséget.
 - Alig várom már, hogy a kezemben tarthassam! - mondtam mosolyogva.
 - Igen, én is.  De erre még 4 hónapot várnunk kell!
 - Tudom.
Sarah újra hozzám bújt, de szinte rögtön el is engedett, a telefonja csörgése miatt.
 - Ki az?
 - Csak emlékeztető.  Beckyék nemsoká landolnak.  Nem baj, ha itt hagylak titeket egy kis időre?
 -  Róluk meg is feledkeztem.  Dehogy baj, menjél nyugodtan!

  Sarah szemszöge:

Annyira tudtam örülni, mikor végre átjutottam a rendőrök, az újságírók és a kíváncsiskodó rajongók tömkelegén és hozzáfértem végre az autómhoz.   Igazán rászokhatnék már, hogy ne a ház előtt, hanem a garázsba parkoljak. Végül is azért van...  
A házunk előtt hatalmasra nyúlt a tömeg.   Természetesen nem várhattam meg, amíg mindenki tovább áll, így próbáltam nem elütni senkit.

Éppen, mikor leállítottam az autó motorját, a reptér parkolójában, jelzett a mobilom, hogy Becky és Lana 5 perc múlva landolnak.  Gratulálni tudtam volna magamnak ezért a pontosságért...  Ami azt illeti, mostanában nem vall rám.
Tömegre számítottam,  már csak az ünnepek miatt is, de a reptér szinte üres volt.  Ezért is volt könnyű kiszúrni a barátnőimet, ahogy a bőröndjeikkel rohannak felém.
  - Úristen, de hiányoztál!  -  ugrott a nyakamba Becky.
  - Te is nekem!  Nagyon örülök, hogy végre itt vagy!
  - Nem akarlak összenyomni titeket, de egyszerűen nem tudlak elengedni!
  - Pedig jó lenne, vagy úgy jársz, mint John!  Na meg hadd üdvözöljem Lanat is!
Amint Becky elengedett, Lana  át is vette a helyét.  Mondjuk ő gyengédebb volt.   Percekig álltunk a terminál közepén és beszélgettünk. Mikor ezt meguntuk a kijárat felé vettük az irányt.
  - Segítsek?  Vigyek valamit? - kérdeztem a lányoktól.
  - Nem kell köszi.
  - Nekem se.
  - Remek!  Én is így gondoltam! - viccelődtem.
  - Most, hogy mondod... - kezdte Becky.
  - Áj áj, ez a hajó már elment!  
  -  Neked is hiányzott ez a kedvesség? - kérdezte Becky Lanatól.
  - Abszolút!  - válaszolta.
Átgázoltunk a majdnem üres parkolón és bepakoltunk a kocsiba.   Becky úgy érezte, hogy még nem elég fáradt a kicsivel több, mint 8 órás repülőúttól és ragaszkodott ahhoz, hogy a volánhoz ülhessen.   A jeges utakon utálok utas lenni, de megesett a szívem a barátnőmön, így megengedtem neki, hogy vezessen.  Út közben  elmeséltem nekik az otthoni káoszt.  Mivel John még nem csörgött, hogy tiszta a ház, nem haza felé tartottunk, hanem egy város széli kis vendéglőbe.  Beckyvel rengeteget jártunk oda régen.  Eddig mindig nyitva volt az ünnepekkor is, éppen ezért reméltük, hogy ez nem változott.  
 -  ...  és annyira örültem, hogy végre azt csinálhatom, amit....
 -  Vigyázz!!  -  kiabálta hátulról Lana.
Becky hirtelen félrerántotta a  kormányt, de így sem kerültük el a balesetet.  Az utolsó emlékem, hogy hangosan koppan a fejem az ablakon, mikor a fának ütközünk....

          Következő rész  4  komment után! :)