10. rész Érzelmek

 - Hát itt vagy! Sara, van fogalmad arról, hogy mi volt egész délután? Mindenki téged keresett. Nem tűnhetsz csak így el! - rohant oda hozzám John. Akkora lendülettel ölelt meg, hogy majdnem hanyatt vágódtam a vízbe.
 - Úgy aggódtam érted. De nem csak én, mindenki más is. - folytatta...
 - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Egyáltalán honnan tudtad, hogy eljöttem? -kérdeztem zavartan.
 - Mondtam, hogy beküldöm hozzád Becky-t.  Be is ment. Aztán mikor a kórtermedet üresen találta, és hiába várt nem mentél vissza, küldött nekem egy üzenetet, hogy nem tudom-e hogy hol vagy. De ezt már csak  a koncert után láttam. Aztán mikor sem Becky sem mi sem a szüleid nem találtak sehol és persze telefont sem hoztál magaddal eszembe jutott ez a hely. -hadarta dühösen, aztán lágyabban folytatta: -  Hogy régen is sokat jártál ide, meg mi ketten is. Gondoltam egy próbát megér.
Csak állt előttem, én a cipőjét bámultam, éreztem magamon a tekintetét, de mivel utálom, ha valaki néz kénytelen voltam felnézni.
 - Sajnálom. Nem gondoltam bele, a következményebe, de muszáj volt gondolkoznom és már nem bírtam a kórházat.
Zsebéből előhalászta mobilját és írt egy rövid sms-t valakinek. Nyilván értesítette az otthonlévőket, hogy megvagyok.  Aztán mikor végzett visszarakta a telefont a helyére és felpattant mellém a korlátra.
 - És min pörgött az agyad?
 - Mindenen. De legfőképp kettőnkről. Hogy érdemes-e újra ezt csinálni. Én csak a nyáron leszek itthon, aztán visszamegyek New York-ba, te meg még nagyon most sem leszel itthon, mert gondolom nyáron van a legtöbb munkátok. Koncertek, túrnék... De aztán mindig arra jutok, hogy az életem egyik legszebb időszaka az volt amit veled tölthettem és hogy igazából még mindig nem tettem túl magam a szakításon, pedig az már régen volt. Egészen tegnap előtt estig azt hittem, hogy jól megvagyok nélküled, de aztán megtaláltam a fényképalbumunkat és minden felelevenedett bennem és rájöttem, hogy hiányzol. - csak dőltek belőlem a szavak. Muszáj volt kibeszélnem magamból. John csöndesen hallgatott, majd röhögve így szólt:
 - Még megvan a fénykép album? Azt hittem kidobtad.
 - Hogy te milyen mocsok vagy! Épp szerelmet vallok neked, benned meg csak ez marad meg.. - mondtam, én is nevetve, majd oldalba böktem.  
 - Nem, dehogy.  Figyeltem minden egyes szavadra! :) Amíg a kórházban voltunk addig én ezen gondolkodtam, Meghallgatva a te nézőpontodat, szerintem megpróbálhatnánk  újra.
Egyikőnk sem szólt semmit, csak néztünk egymás szemébe. Elvesztem hatalmas nagy zöld szemeiben.  Percek telhettek el így. Majd egyik kósza tincsemet a fülem mögé igazította, arcával az enyém felé közeledett és a szánk összeért. ez most nem olyan csók volt mint a mosdóban. Nem ez, most sokkal nyugodtabb volt. Olyan, mint a 2 évvel ezelőtti csókok...